Hirdetés
Hirdetés

A földindulástól a tűzkertig – Steve Vai az Akváriumban

A tehetség nem öregszik. Valami ilyesmin gondolkodtam ahogy közeledett a Steve Vai-koncert napja. A tavalyi Inviolate lemezt szokásos módon a megjelenés után hónapokkal kezdtem el befogadni, és ugyan nyilvánvaló módon a lemez központi dala, a Teeth of the Hydra az, ami jórészt ellopja a showt, a gitárost senki nem vádolhatja azzal, hogy beállt volna a korábbi albumok reprodukciójának biztonsági játékára, épp csak annyi változtatással alkalmanként, hogy legalább a rajongó keménymag ne vádolhassa önismétléssel.

Hirdetés

A művészet egyik alaptétele, hogy mindent és bármit érdemes túlzásba vinni, valaki biztosan belelát majd valamit. Ennek mentén ez a rövid úton saját jogán is mitikussá vált Hydra nevű gitármutáns szkeptikus megközelítéssel bármikor ordas parasztvakításnak is bélyegezhető, ugyanakkor, ahogy erről korában is írtam, kell ahhoz némi jó értelemben vett „szent őrült” attitűd, hogy valaki egy ilyen projektet kiagyaljon, végigvigyen és megvalósítson, gyakorlatilag – eddig – egyetlen dal kedvéért. (Ráadásul ez már nem az első ilyen alkalom, de ebbe terjedelmi okokból most nem megyek bele mélyebben.) Ugyanakkor, ahogy ez a koncerten is kiderült, az elképzelés kitűnően működik, én legalábbis nem voltam még soha szemtanúja olyasminek, hogy egy hangszert önmagában üdvrivalgás fogadjon, pedig volt már azért pár legendás gitár a könnyűzene történetében, David Gilmour Black Stratjáról még könyvet is írtak. És persze a rajta előadott dal sem rigófütty; cserzett arcú metálosként félúton a gyerekülés és a gyepszellőztető gereblye között elgondolni sem merem, mennyi munkaóra mehetett rá a kompozícióra, meg annak olyan szintű kigyakorlásába, hogy valaki ki merjen állni a színpadra vele egy színpadra. Ha a gitározás cirkusz lenne, ez nagyjából az a kategória, amikor valaki magához öleli az oroszlánt, aztán ágyúból átlövik mindkettejüket a (khm…) lángoló karikán, hogy aztán triplaszaltóval érjenek földet, és az idomár a végén viccből még a vadállat állkapcsai közé is dugja a fejét vigyorogva, csak hogy a hátrébb ülők se unatkozzanak.

Persze előreszaladtam kicsit, hiszen ez az epizód már bőven az est vége felé játszódott le. De addig is volt mit néznünk és hallgatnunk, pedig maga a koncert nem volt az a kifejezett rajongóetető slágerparádé. Mivel a tavalyi lemez egy ideje már tartó Európa-turnéja volt az apropó, nem meglepő módon az Inviolate anyagából hat dal is elhangzott élőben, és már a kezdő Avalancha kitűnően megadta az este alaphangulatát. Aztán jöttek még róla olyan dalok a műsor első felében, mint a Little Pretty, a Candlepower, meg a Greenish Blues, amelyek mind kiválóan illusztrálták, mennyire sokszínű, egyéni világú gitáros és dalszerző Vai. Annyi minden keveredik nála akár egy dalon belül a rocktól a blueson át a jazzben szokásos megoldásokig, hogy az valami észveszejtő, ráadásul bármit játszik, egyetlen pengetéséből is lehet tudni, hogy ő az, még ha a színpadnak háttal állok, behunyt szemmel, és épp Svájc kantonjainak nyelvi megoszlását próbálom felidézni.

A főhős mellett már megszokott módon ezúttal sem akárkiket üdvözölhettünk a színpadon, hiszen a turnécsapat stabil oszlopainak számító Jeremy Colson dobos és Philip Bynoe basszusgitáros játékát szintén nagy élmény volt figyelni. Másodgitárosként Dante Frisiello közreműködött, aki korábban technikusként dolgozott Vai csapatában, és néhány hónapja, Dave Weiner kiválásakor vette át a posztot. Hogy nem érdemtelenül, azt ezen az estén kiválóan bizonyította, hiszen – ahogy a zenekarból mindenki – ő is kapott szólószerepet, élményszámba ment a játéka.

Ha már itt tartunk, a turnécsapat tagjainál valószínűleg alapelvárás, hogy kiváló gitárosok legyenek, hiszen a koncert egy pontján az összes technikus is hangszert ragadott, hogy a fő dallamot játszót Vai alá rétegzett harmóniaszólamokat játsszanak. Hirtelen – ha jól láttam – öt gitáros termett a színpadon, ami amellett, hogy a zenei részhez is hozzátett, kitűnő geg is volt egyben, hallhatóan többen elismerően felnevettek a közönség soraiban. De még erre is sikerült lapot húzni akkor, amikor a Passion and Warfare legnagyobb slágerdala, az eredetileg instrumentális For The Love of God első felét elénekeltették az operaénekesként sem utolsó monitorkeverőssel, Danny G.-vel, aki mint láthattuk, nagyszerű gitáros, és ha jól értettem a konferálást, még MMA-harcos is. Reneszánsz emberek gyülekezete! Vai elmondása szerint annyiszor játszották már ezt a dalt, ezúttal úgy gondolták, visznek bele valami csavart, és talán leírva bizarrnak hangzik mindaz, hogy egy hosszú hajú, szakállas fazon áriázik szinkronban a gitárszólamokkal, élőben ismét csak tökéletesen működött egy újabb szórakoztató, hangulatfokozó showelemként.

És ez általában véve a koncert minden eleméről elmondható. Meg tudom érteni, ha valaki azt mondja, hogy neki már túl sok Vai színpadi jelenléte, vagy hogy nagyjából tízszer annyi hangot pengettek le ezek a derék zenészek az amúgy igencsak becsületes kétórányi műsoridő alatt, mint amennyi átlagosan elhangzik más koncerteken. Mégis azt gondolom, hogy ez így, ebben a formában tökéletes volt. Bőven volt mit hallgatni, kaptunk rengeteg friss anyagot, meg persze legalább ugyanennyi stabil koncertfavoritot a korábbi lemezekről – és ugye nem nagyon lehet mellélőni olyan dalokkal, mint a Tender Surrender, a Bad Horsie, a Liberty, vagy a ráadásban elhangzó Fire Garden Suite Bull Whip tétele -, meg persze olyan szintű zeneiséget és technikai tudást, ami már-már megalázó, vagy akár öncélúsággal vádolható is lehetne, ha nem ilyen lelkesedéssel és szívvel adnák elő. És persze volt bőven látnivaló is, hiszen a korábbiakban említett kis közjátékok roppant szórakoztató módon csempésztek önfeledt vidámságot a rengeteg hangjegy közé, meg persze a dalonként váltogatott gitárokat is megfigyelhették az erre fogékonyak, mint ahogy én is meresztem a szemem, amikor épp eddig nem látott madárfaj száll az etetőre a konyhaablak előtt, de ezt a mellékszálat most elengedjük.

Akárhogy is, minden szempontból kitűnő koncert volt, ami után legfeljebb az fanyaloghatott, aki egy elvből primitív crust punk zenekart hallgatott volna szívesebben, csak eltévesztette a házszámot. Köszönet érte minden érintettnek. Most pedig, kedves olvasók, mondjuk el együtt az ilyenkor szokásos cikkzáró típusmondatot:

„A következő találkozásra remélhetőleg nem kell majd hét évet várnunk!”

Fotók: Máté Éva / Photographic.hu

You can read this article in English here!

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,010KedvelőTetszik
3,062KövetőKövetés
3,860FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók