Június 27-én, kedden, majdnem pontosan hat évvel a legutóbbi koncert után visszatér Magyarországra a The Cult. A lényegében Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros – meg persze mindenkori társaik – által alkotott, gótikus rockból indult, alapításának idén épp 40. évfordulóját ünneplő zenekar minden túlzás nélkül tekinthető a hard rock műfaj talán legegyénibb hangú csapatának, ugyanakkor nosztalgiázásról szó sincs: tavaly ősszel egy kitűnő lemezzel jelentkeztek az Under The Midnight Sun képében, melynek turnéján minden bizonnyal karrierjük legjobb dalaival érkeznek majd a Budapest Park színpadára a Live Nation szervezésében. A koncert apropóján a teljesség igénye nélkül összeszedtünk néhány érdekességet a zenekarról kedvcsinálóként.
1. Déli halálkultusz
A The Cult elődje az 1981-ben alakult Southern Death Cult volt, egy vérbeli poszt-punkból indult gótikus rock csapat. Astbury egy Violation nevű zenekar korábbi tagjaival, Barry Jepson basszusgitárossal és Haq Nawaz „Aky” Quresh dobossal, valamint David „Buzz” Burrows gitárossal alapították a zenekart. A Southern Death Cult név és kifejezés a 14. századi halomépítő indián vallásból, a Délkeleti Szertartáskomplexumból származik, de egyesek szerint a nyolcvanas évek Angliájának észak-déli megosztottságát illetően is rejt áthallásokat. A zenekar 1982 végén oszlott fel, egyetlen albumuk, a debütáló kislemez anyagán kívül demó- és koncertfelvételeket tartalmazó válogatás már ezután jelent meg.
2. A rezervátumtól a 61 millió dolláros perig
A Southern Death Cult névválasztása, és a The Cult munkásságát is többé-kevésbé végigkísérő indián motívumkészlet nem a véletlen műve. Astbury az angliai Heswallban született, majd 11 éves korában Kanadába költözött családjával, ahol aztán öt évet töltöttek. Visszaemlékezései szerint ezidőtájt leginkább más bevándorló gyerekekkel találta meg a közös hangot.
„Nem igazán foglalkozott senki a bőröm színével, az etnikai hovatartozásommal, sokkal inkább az a tény volt meghatározó, hogy bevándorló vagyok. Egyszerűen összevegyültünk mindenki mással. Volt egy barátom Törökországból, Ankarából, egy másik, Leroy, a jamaicai Kingstonból. Voltak bennszülött, irokéz indián gyerekek, két testvér, velük lógtam, ők voltak a társaságom.”
Kanadában Astbury egy indián rezervátumba is elutazott, ami olyan hatással volt rá, hogy egy életre elbűvölte az amerikai őslakosok kultúrája. Ez a téma leginkább hangsúlyosan a The Cult 1991-ben kiadott ötödik, Ceremony című lemezén, és az ahhoz kapcsolódó vizuális anyagokban jelenik meg, hiszen már a borítón is egy indián fiú szerepelt. Az ő szülei később 61 millió dollárra perelték be a zenekart, azt állítva, hogy engedély nélkül használták fel a képet. Emellett azt is kifogásolták, hogy a lemezt felvezető Wild Hearted Son klipjében – többek között Martin Luther King és John Lennon portréja mellett – el is égették ugyanezt a képet, ami a sziúk hite szerint a halállal kapcsolódik össze. A gyerek apja egyenesen úgy fogalmazott, hogy halálra ítélték a fiát, mielőtt az élete elkezdődött volna. Hogy a pereskedés végül hogy végződött, nem tudni, az viszont biztos, hogy az ügy nem tett jót sem a Ceremony eladásainak – több országban eleve később jelent meg emiatt – , sem a zenekaron belüli hangulatnak, noha az albumot nagy várakozás előzte meg a közönség és a szakma részéről egyaránt.
3. Már nem déli, „csak” halálkultusz
A szerzőpáros 1983-ban talált egymásra. Billy Duffy 14 éves korában kezdett gitározni, korai hatásai között olyan zenekarokat említ, mint a Queen, a Thin Lizzy, a The Who, az Aerosmith, a Blue Öyster Cult és a Led Zeppelin korai lemezei, majd később a New York Dolls, a The Stooges, a Buzzcocks, a The Sex Pistols és az AC/DC. Pályafutása elején olyan punk és poszt-punk zenekarokban játszott, mint a The Nosebleeds – melynek frontembere a The Smiths későbbi énekese, Morrissey volt – , vagy a ma is létező Theatre of Hate. Astbury és Duffy Death Cult néven kezdték meg a közös munkát, az első négyszámos EP is ezen a néven jelent meg 1983 nyarán, de aztán, részben, hogy tompítsák a gótikus áthallásokat, és szélesebb közönség számára is érdekessé tegyék a zenekart, The Cultra rövidítettek. Astbury szerint Billy Duffy személyisége tökéletesen kiegészíti az övét – a gitáros az, aki kifejezetten gyakorlatias ember lévén a földön tartja őt.
4. She Sells Sanctuary, avagy az ottfelejtett hegedűvonó esete
A The Cult elsőként 1985-ben ért el mainstream sikert, a másodikként megjelent Love She Sells Sanctuary című dalával, ami megjelenésekor az Egyesült Királyságban a slágerlista 15. helyéig jutott, és összesen 23 hetet töltött a legnépszerűbb 100 dal között, emellett megjelenése óta gyakorlatilag kihagyhatatlan a zenekar élő repertoárjából. Ez a szerzemény volt az utolsó, amin a The Cult eredeti dobosa, Nigel Preston játszott, akit a lemez megjelenése után nem sokkal kirúgtak a zenekarból. Billy Duffy visszaemlékezése szerint a jellegzetes hangzású intro létrejöttében kulcszerepet játszott egy hegedűvonó, amit a stúdióban találtak. A gitáros hirtelen ötlettől vezérelve egyszercsak vonóval kezdett játszani a hangszeren, mint annak idején Jimmy Page tette sokszor, és hogy minél furcsább hangzást érjen el, minden akkor épp rendelkezésre álló effektpedálját bekapcsolta. Az eredmény lenyűgözte Astbury-t, így az eredeti in medias res kezdés helyett a középrészben hallható gitártémával indító változatot ismerhette meg a közönség.
5. A fiókban maradt béke, meg a Slayer producere
A zenekar 1986 kezdett dolgozni harmadik albumán, a Peace-en, ami azonban a felvételek után átvitt értelemben a kukába is került, mert nem voltak elégedettek az anyag megszólalásával. Nem sokkal ezután áttették székhelyüket New Yorkba, és összebútoroztak a ma már legendás producerrel, Rick Rubinnal, aki akkoriban olyan előadók lemezein dolgozott, mint a Beastie Boys, LL Cool J, a Run-D.M.C., meg persze a Slayer. Rubin meggyőzte a zenekart, hogy vegyék fel újra az anyagot, és ő javasolta az Electric címet is. Astbury később így emlékezett vissza a közös munkára:
„Rick arra törekedett, hogy mindent lecsupaszítsunk a nyers alapokig. Tudta, hogy feltüzelt fiatal srácok vagyunk, tele adrenalinnal és nyersességgel. Ricknek nagyon tetszett ez az energiát, és azt mondta, pont ez az, amit csinálnunk kell, hogy merjünk önmagunk lenni. Tudta, hogy el akarunk távolodni az angol elitista, posztmodern színtértől, azoktól, akik lenézték a melósok, a kékgallérosok zenéjét, akik alacsonyabbrendűnek tekintették a rockot, a hard rockot.”
Rubin és a zenekar számítása bejött, a végül 1987-ben megjelent Electric nagy sikert aratott, mai napig a zenekar egyik klasszikusának számít. Bár néhány a korábbi felvételekből hallható volt különböző kislemez B-oldalakon, az eredeti Peace teljes anyaga egészen 2000-ig, a Rare Cult box set megjelenéséig nem jelent meg hivatalosan.
6. Légy a falon
Tony Platt, akit többek között olyan zenekarok hangmérnöki székéből ismerhet közönség, mint az AC/DC, a Cheap Trick, a Thin Lizzy, vagy a Motörhead, az Electric lemez készítésével kapcsolatban később a következő műhelytitkokat árulta el, bár nem biztos, hogy ennek Rick Rubin nagyon örülhetett:
„Rick Rubin az „A” stúdióban vette fel a Cultot, mi meg másokkal együtt kint álltunk az ajtó előtt. Olyan lemezekről hallottunk részleteket, mint a Highway to Hell, a Back in Black, meg a Led Zeppelin anyagai, és nem értettük, mi a fene folyik odabent. Aztán a stúdió egyik asszisztense mondta meg a frankót: „Nos, a gitárhangzást a Back in Blackről nyúlják, a dobokat a Highway to Hellről, az éneket meg a Led Zeppelintől!” Szó szerint az történt, hogy keverés közben összevetették a Cult gitárhangzását azzal, ami a Back in Blacken hallható, és ugyanezt csinálták a többi hangszerrel is.”
Nos, az Electric ismeretében nincs okunk vitatkozni ezzel az állítással, legfeljebb azt a minden zenész által ismert tételmondatot tesszük hozzá, hogy az eredetiség néha pont a jó helyről kölcsönzött alapanyagokon múlik.
7. Akiknek előzenekara volt a Guns N’ Roses
1987-ben ők voltak az egyik első zenekar, akik turnéra vitték az Appetite For Destruction megjelenése után akkoriban épp felfutóban lévő – és bár ezt valószínűleg mindenki tudja, hamarosan szintén Magyarországra érkező – Guns N’ Rosest. Kis bulvárújságírói túlzással azt is mondhatjuk, Axlék ezt azzal hálálták meg, hogy pár évvel később lenyúlták The Cult dobosát, hiszen a Use Your Illusion-albumokra megérkező Matt Sorum épp náluk játszott előzőleg, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a közös turnén még nem ő játszott. Sorum néhány évvel később visszatért a The Cult soraiba, a 2001-ben megjelent, egyébként kitűnően sikerült visszatérő lemez, a Beyond Good and Evil felvételeire, és az azt követő turnékra.
8. Üdv a klubban!
Nem éppen Matt Sorum az egyetlen a The Cult mindenkori zenészei közül, aki seregnyi más zenekarban is feltűnt pályafutása során. Csak néhány név a listáról: Eric Singer, akit ma a KISS dobosaként ismerünk, Mickey Curry, aki olyan nevek mögött játszott, mint Alice Cooper, David Bowie, vagy Tina Turner, a Kingdom Come, és sokáig a Scorpions korábbi dobosa, James Kottak, a szintén számtalan helyen – tavaly épp Billy Idollal hazánkban járt – feltűnő Billy Morrison, a most épp a Hollywood Vampires-ben játszó Chris Wyse, vagy épp a Jane’s Addictionből, meg még ezernyi más helyről ismert Chris Chaney. A jelenlegi felállás talán legismertebb tagja a két főhős mellett az a John Tempesta, akinek eddigi referencialistáján olyan zenekarok találhatók, mint az Exodus, a White Zombie, a Helmet, vagy épp a Testament.
9. A Lollapalooza pilot epizódja?
A The Cult frontembere, Ian Astbury Gathering of the Tribes címmel szervezett kétnapos zenei fesztivált, amelyet 1990. október 6-án a kaliforniai San Francisco-i Shoreline Amphitheatre-ben, rákövetkező napon a kaliforniai Costa Mesa-i Pacific Amphitheaterben rendeztek meg olyan zenekarok részvételével, mint a Soundgarden, Ice-T, Queen Latifah, Iggy Pop, a The Cramps és a Public Enemy. A fesztivált a két nap során összesen 40 000 néző látogatta meg, a bevételeket az amerikai őslakosok megsegítésére ajánlották fel, a rendezvény pedig állítólag – de Astbury véleménye szerint biztosan – nagyban inspirálta a Jane’s Addiction frontemberét, Perry Farrellt, hogy 1991-ben elindítsa saját utazó fesztiválját, a Lollapaloozát.
10. A rock n’ roll kukkolója
1991-ben a rendező, Oliver Stone felajánlotta Astburynek, hogy a hasonló című filmben eljátssza Jim Morrisont a The Doors frontemberét. Astbury visszautasította a szerepet, mivel nem tetszett neki, ahogy Morrisont a forgatókönyvben ábrázolták. Az énekes később így emlékezett vissza erre:
„Akkoriban, 1989-ben teljesen lefoglalt az, hogy Ian Astbury, a The Cult énekese legyek. Tehát amikor felhívott Oliver Stone, nemet kellett mondanom. És nemet kellett mondanom azért is, mert nem tudtam közösséget vállalni ezekkel a hollywoodi arcokkal. Úgy éreztem, Oliver Stone a rock ‘n’ roll kukkolója. Az egész sekélyes volt és nevetséges.”
Morrison szerepét végül a Val Kilmer kapta meg, Astbury-t viszont az a szerencse érte, hogy 2002 és 2007 között a The Doors eredeti tagjaival, Robby Kriegerrel és Ray Manzarekkel együtt játszhatott a The Doors of the 21st Century vagy D21C néven emlegetett formációban. Interjúnkban Astbury úgy fogalmazott, ez óriási megtiszteltetés számára, hiszen a The Doors tagjait, hogy az ő szavaival éljünk, olyan művészekkel helyezi magában egy polcra, mint Mozart, Beethoven, Delius, vagy Schubert.
További információk és jegyek a Live Nation weboldalán!
Források: Wikipedia.org, Songfacts.com
