Valamikor 16 éves korom környékén ismerkedtem meg a punkkal. Volt egy kétkazettás magnóm, ami miatt az osztálytársaim engem kértek meg, ha valamit másolni kellett. Az egyik ilyen alkalomkor valakinek a Faith No More Live At Brixton Academy koncertlemezét kellett átmásolnom, ami egy kilencvenperces TDK egyik oldalán volt. Ezt meg is tettem (magamnak is, természetesen), de gondoltam belehallgatok a másikba is, mi van ott. Egy addig általam nem ismert zenekar játszott el fél óra alatt jó gyorsan, jó dallamosan 11 számot. Ez volt a Bad Religion Generator című albuma, ami annyira megfogott, hogy az addig amúgy eléggé szeretett Faith No More háttérbe szorult, és rongyosra hallgattam a Bad Religiont. Ez valamikor 1992 végfelé lehetett amúgy, mert annyira megkedveltem a zenekart, hogy egy németországi kirándulás alkalmával az akkor frissen megjelent Recipe For Hate című kazettájukat nem is volt kérdéses, hogy megveszem-e.
Itt aztán beindult a dolog, már amennyire az internet előtt be tudott indulni. Elkezdtem utána menni, hogy honnan lehet még ilyen zenét szerezni, és kiderült, hogy aki a Faith No More-os kazettát adta, benne van egy gyöngyösi, elég híres, Európa-bajnokokkal teli BMX-es társaságban, akik hasonló zenéket hallgatnak. Így jött gyorsan az első Pennywise (érdekes módon a többi nem, pedig akkor már a második lemezük is megjelent), a NOFX, és persze a Bad Religion többi lemeze, akik konkrétan a kedvenc zenekarommá váltak, mindent beszereztem, amit csak tudtam tőlük. Jött még amúgy a Fugazi is velük, hogy ne csak kaliforniai csapatokat soroljak, akik szintén kedvenceim lettek.
Ide tartozik még egy megvilágosodás is: a pár évvel azelőtti, nagy rapper korszakomban a nálam 12 évvel idősebb ausztrál unokatesóm adott egy rakás másolt kazettát, mert nem akarta visszavinni a világ túlfelére, és hallotta a szüleimtől, hogy nagyon sok zenét hallgatok. Én viszont ezekben akkor csak a törölhető kazettafelületet láttam, és azzal a lendülettel televettem őket rappel, főleg Public Enemy-vel és Ice-T-vel, kivéve egyet, amire az volt írva, hogy Ramones. Valamiért ahhoz nem akartam nyúlni. Hiába voltam kegyetlen nagy rapper, az valamiért bejött.
És hát a megvilágosodás az volt, hogy a Bad Religion hallgatása közben rájöttem, hogy én már hallottam hasonlót, így előbányásztam ezt a Ramones-kazettát is, amire valószínűleg unokatesóm válogatta össze a dalokat vagy alapból válogatás volt, mert ott volt rajta az I Believe in Miracles és a Psycho Therapy is, amik ugye nem egy lemezen vannak. Innentől kezdve Ramones-rajongó is lettem.
Talán az intenzív punkkorszakom vége az volt, amikor a Green Day és az Offspring nagy mánia lett a kilencvenes évek közepén. Akkor én már kegyetlen nagy Bad Religion-ös voltam, és hát ehhez képest sem a Green Day, sem az Offspring nem mutatott semmi újat. Divat lett ez az akkor már pop-punknak nevezett dolog, így inkább a black metal került a fókuszba tinédzseréveim végére, a punk meg amolyan stabil alappá vált.
Azóta persze már kedvelem a Dookie-t és a Smash-t is, így egyáltalán nem volt azzal bajom, hogy a Las Vegas-i Punk Rock Museumban mindkét csapat ott van hangsúlyosan.
Merthogy mindezt azért írtam le, hogy valamennyire érzékeltessem, mekkora élmény volt idei, év elejei amerikai utunk során elmenni ebbe a Fat Mike által alapított múzeumba. Akkor amúgy fel sem fogtam teljesen, hogy ott vannak előttem olyan dolgok, mint a Bad Religion borítóinak eredeti festményei, kollázsai, hasonló dolgok a NOFX-től, vagy a Pennywise korai próbatermének másolata és hasonlók. Na meg ugye az a gitár-erősítő kombó, amivel például az első Black Flag-kislemezt felvették, és még játszani is lehet rajtuk.
Eredetileg amúgy tavaly akartunk menni egy amolyan nyitás előtti forgatásra, de annyira elcsúszott a debütálás, hogy nem volt rá lehetőség. Idén viszont összejött, ráadásul úgy, hogy az engedélykérelmünkre gyakorlatilag azonnal pozitív válasz érkezett, és olyan kedvesen fogadtak minket, mintha az amerikai punkélet szerves részei lennénk, vagy mintha itthon mondjuk a Dürer Kertbe mentünk volna forgatni. Bármilyen nyálasan is hangzik, otthon éreztük magunkat, még úgy is, hogy a világ túlsó felén voltunk. És mindez kizárólag a punknak köszönhető, ami ahogy Rob Ruckus is mondja a videóban, lehetett az ember bárhol a világon, mindenkire ugyanolyan hatást gyakorolt.
