Hirdetés
Hirdetés

A toroknak szakadnia kell – Romano Drom-interjú Kovács Antallal

romano.jpg

Kovács Antal, a hazai romazene világhírű képviselője, aki zenekarvezetőként, vendégelőadóként, producerként, színpadi szerzőként is roppant aktív, és emellett persze szenvedélyes társalkodó. Az általa vezetett, külföldi sikereket egymásra halmozó Romano Drom új albuma, a Give Me Wine megjelenésének apropóján beszélgettünk vele identitásról, nyitottságról, roma integrációról, ősökről, a romák társadalmi elfogadottságának változásairól és persze zenéről.

Hogyan születik egy Kovács Anti-dal?

Sokszor csak jegyzetelek megállás nélkül, mert mindig tele vagyok ötlettel. Viszont általában meg abból lesz a dal, amire magamtól is visszaemlékszem és nem kell hozzá jegyzet egyáltalán. 

Hiszel az ihletben?

Hiszek, nagyon. Ráadásul engem szöveg és dallam egyben látogat meg sokszor, úgyhogy ezt ajándéknak is felfoghatom.

Tudod, a popiparban nem mindig van így, sokszor van valami kamuangol a félig kész dallamvezetésre, aztán abból szobrászkodják ki sokan majd később a “kész” dalt.

Belőlem csak úgy jön, csak úgy kiszakad. Persze van, amikor a dal jönne, nagyon jönne, de nem tart vele a szöveg. A szöveg meg nem nagyon jön magától, dal nélkül. Így megy ez. Legalábbis nálam.

A zene vonszolja magával a költészetet, nem?

Nálam biztosan, elsősorban a zenéből vagyok, aztán szavakból is, a zene a teremtés, a szöveg csak cifraság, ami persze lehet mély is, legalábbis törekszem rá.

A romazene nekem részben utcakultúra, szóval felmerül bennem, hogy van-e valami közöd a hip-hop-hoz vagy slam-hez, ami spontán és “megmondós”, mint sokszor a romazene?

Hát sok közöm nincs. Legalábbis a jelenben nincs. Aztán hogy mit hoz a jövő, azt sosem lehet tudni, ugye. Nálam főleg nem. (nevet)

Szóval nyitott ember vagy. 

Persze. Két világ között lebegek. A tradicionális világ és a XXI. századi valóság között. Roma akarok maradni, de modern emberként akarok az lenni. Híve vagyok az asszimilicációnak. Pontosabban az integrálódásnak. Ez jobb szó minderre. A kulturális integrálódást, a másikban való megmerítkezést is fontosnak tartom.

Tényleg, mit jelent ma romának lenni 2019-ben?

Mindannyiunknak mást jelent. A Romano Drommal és korábban az Andro Drommal 35 éve nyüstölöm ezt az egészet, a zenecsinálást és a kultúraközvetítést és mindig új aspektusokkal ajándékoz meg ez a kérdésfelvetés. Ebből a “kérdésből” vagyok igazán összegyúrva. A választ meg keresem hozzá egy életen át.

Gyerekként kezdted, táncosként, aztán lettél csak zenész, végig édesapád nyomdokain járva.

Mandolinos lettem félig gyerekként a tánc után, Zsigó Jenő alatt is az Andro Dromban és csak később lett az ének a veleje az életemnek. Bejártam a különböző lépcsőfokokat, és mindegyikből tanultam valamit.

Figyelem a pályádat, és látom, hogy az improvizáció mindig is fontos volt számodra. De főleg az édesapád, mert hiába volt Zsigó is egy kvázi apafigura, te azok közé a szerencsések közé tartozhatsz, akinek az apja lehetett a “művészi apafigurája” is.

Erős és meghatározó egyéniség volt. Az egyik legutolsó ősi hang és fazon, aki még átadhatta a tudását, az érzékenységét a későbbi generációknak. Az improvizáció meg azért nagyon fontos, mert a szabadságról szól. Sőt, erről szól a leginkább. Mert a zenét, amit én szeretek, nem lehet igazán keretek közé zárni. A mi zenénk felszív mindent más zenékből és mégis egyéni marad. A zenészi kvalitás is jobban tud szabad körülmények között száguldani. Ugyanakkor persze rend és rendszer kell a művészetben is, mert különben parttalanná válik. A zene kicsit olyan, mint a tájfutás, vannak ellenőrző pontok, ahol meg kell jelenned, de hogy te melyik fát mikor és hogyan kerülöd meg, az mindegy, vagyis, nem ez a lényeg, mert az már legyen a te dolgod. A hajlítgatás, a “megjáratás”, a szóló a mi zenénkben is egyéni dolog, karizma kérdése, a többi meg úgyis csapatjáték.

Egyrészt elég markáns, azonnal felismerhető hangod van. Másrészt meg mindig azt éreztem, hogy te nem „innen vagy”, hanem igazából egy meditárrán srác vagy, aki délre vágyik. Szóval dél-franciának látlak, aki énekel és közben a legendás Szűzanya-szobor-tengerre-bocsátást kíséri táncával meg egyszerre fájdalmas és boldog hangjával.

Jól érzed. Lelkem onnan sarjad, de ha nagyon mélyen belemerülünk a roma kultúrába és megnézed a gyűjtéseket, azt fedezed fel, hogy sokszor a flamencoban ugyanúgy megvan a kelet-európai alapállás. Vannak olyan dallamívek az ősi roma zenében, amik teljesen egymásra rímelnek, bárhonnan is sarjadjanak, csak ennek kutatásában az emberek nem szeretnek annyira elmerülni. A gyűjtésekben majdnem minden ugyanaz, tele energiával. Az igazi nagyok “énekileg” kimozdultak a komfortzónából, s ha kellett, akkor kiszakadt a torkuk a helyéből, úgy énekeltek. Ez az én stílusom, a fájdalom. A kiszakadó fájdalmat meg ugye nem lehet véka alá rejteni. A toroknak szakadnia kell, ha itt az idő! Az erőt és energiát csak így tudod átadni. Nem lehet megúszni.

Ahogy a nagy találkozásokat sem. Mentem le egy órája a metróba, sietve hozzád a Blahára és szembejön velem egy Bari Károlyt, a neves roma költőt, gyűjtőt ábrázoló plakát, amire az az idézet volt ráírva, hogy “Az igazságot nem lehet fiókba rejteni”. Ez teljesen rímel a mondataidra. Nincsenek véletlenek.

Atyaég, az igen! És persze, hogy nincsenek. A sors valahol meg van írva. A találkozások is.

Ha már a sorsnál tartunk, te honnan jössz, mi az, ami neked rendeltetett?

Erdélyből jön a családom Csíkszereda környékéről, a dédnagyszülők még ott éltek. Kereskedők voltak, aztán itt ragadtak Magyarországon munka és vándorlás közben, nagyapám már budapesti születésű. Legendás táncos volt ő is, talán még a fatert is felülmúlta, Bécsben is táncolt, már a 40-es években is képezte magát, a hagyományban élt. A családom mindig is a kultúrában, a művészetben élt generációkon keresztül, még ha másodlagosan is. “Elsődlegesen” azonban collár cigányok voltak, vagyis szőnyeggel és paplannal foglalkoztak, később bőrkabátokkal is. Szóval egyik helyen megvették, másik helyen eladták a portékát. Én magam is csináltam, 17 évesen megszereztem a jogsit és mentem a családdal, jártuk a vidéket, házról házra. 

Miképp emlékszel vissza erre az időszakra? Ma mintha a házalókra, már aki megmaradt annak, az emberek rettegéssel, de minimum gyanúval néznek.

Megváltozott minden, ahogy minden, nemcsak ez. Akkor mindez természetes volt vidéken, nem voltak multik, nem voltak bevásárlóközpontok, nem is tudtak volna máshol hozzájutni az árukhoz az emberek a falvakban. Egy tanyán akkor még autó sem volt, szóval szívesen és örömmel fogadtak bennünket.

Az előbb említett mai bizalmatlanságot érzed? A saját bőrödön is?

A házalás korszaka elmúlt, meg hát a bizalomé is sok helyen. Ennek sok oka van. Érzem, persze, és értem is: a kedvesség kezd alábbhagyni az élet minden területén. És most a villamosok emberéről beszélek, nem a közönségről. 

Foglalkoztatnak a társadalmi kérdések? Mert a művészeteddel egyfajta identitást ápolsz.

Az életemmel is azt ápolom. De mindez nem határozza meg teljesen az alkotói életemet. A változásokra azonban érzékeny vagyok, érzem-látom a közhangulatot.

És azt milyennek érzed?

Felemásnak. Van egy koncertre járó közönség, amivel találkozunk évek óta. Van a társadalomnak egy olyan része, ami nyitott, persze, sokat is beszélgetek a koncertek után, nekem ez lett valahogy a mérce. De az utca embere valóban nagyon zárkózott lett, s rögtön hozzá is teszem: aki a világzene rajongója, a jazz kedvelője, az nyitott, a népek zenéjét hallgató ember a fúzióban hisz, nem véletlenül Colors az egyik lemezünk címe is. Nem tudom, hogy milyen  színeket kap időről-időre a zeném, egyszerűen megszületik. Akkor vagyunk a legjobb úton, ha szabadon engedjük a muzsikát, s hagyjuk, hogy azok a hatások kerüljenek mindig előre, amik kihozzák a dal legmélyebb tartalmát. Nekem sok minden miatt ezért volt mindig is példaszerű a Gipsy Kings.

Az azért céllövölde-zene a Romano Dromhoz képest.

Lehet, de most nem is ez a lényeg. Hanem az elv, a vállalás, amit képviselnek. Mert náluk csak látszólag a tarolás a lényeg. Az igazi lényeg a katalán rumba képviselete, az, hogy a világ felfigyelt egy nép kultúrájára, szóval érzésem szerint itt nem a “céllövölde” vagy az igényes zene-megosztás a fontos igazán, ez csak a másodlagos elem. A Romano Drom célja, missziója pontosan ugyanez, noha stílusban eléggé eltérünk tőlük, de identitásunk, tartásunk hasonló, mert az nem másból áll, minthogy az oláh cigány dal, a szűz, originális dallam egyenrangú bármilyen dallal a világon, és mi el is juttatjuk a “világba” a dalainkat. Ehhez kell nekem a világzene, ehhez kell nekem a dob, a ritmusszekció, hogy elvigyük oda a zenénket, az üzenetünket, ahova kell, vagyis szépen lassan mindenhova. Szóval nem a hangszerelés a lényeg, hanem mindig maga a dal. A dal a lélek, a misszió. Nem szeretem, amikor az identitás csak a háborítatlan “népzenéről” szól, nekem a világzene sokkal nyitottabb kategória, egy igazi, élő hatásokkal teli tenger, amiben jókedvvel lubickolunk még nagyon sokáig.

A Give Me Wine című új albumhoz készült első videóklip:

Lemezbemutató koncert a Kobuciban június 16-án. 

A zenekar 20 éves jubileumi koncertje rengeteg vendéggel, régi tagokkal a Budapest Ritmo Fesztiválon lesz október 4-én, az Akvárium Klubban.

A zenekar honlapja: www.romanodrom.eu

Advertisement
38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló