Június 7-én visszatér Budapestre a Voivod, a komplett metáltörténelem egyik legegyénibb csapata, akik munkásságukkal olyan alapzenekarokra is hatással voltak, mint a Fear Factory, a Napalm Death, vagy épp a Meshuggah. A kanadai négyes ráadásul nem akármilyen társaságban érkezik, hiszen turnépartnerük a Crowbar, akik saját alműfajukat tekintve semmivel sem kevésbé tekinthetők jelentős zenekarnak, életművük szintén nehezen kikezdhető, legyen szó bármelyik korszakról vagy lemezről. A két legenda előtt a görög Planet of Zeus melegíti majd be a közönséget a Dürer Kert frissen átadott nagytermének színpadán, és a magunk módján mi is ezt tesszük most, amikor egy szubjektív dalválogatással felidézzük a sci-fi thrasherek pályafutását. Vigyázat, hosszú lesz, de 41 évről nem lehetett kevesebbet írni, még úgy sem, hogy terjedelmi okokból csak a stúdióalbumokról válogattunk.
Condemned to the Gallows – Metal Massacre V (1984)
Ahol minden elkezdődött, már ha a két korábban megjelent demót – Anachronism (1983), To the Death!… (1984) nem számítjuk. A Metal Blade kiadó 1982 és 2021 között összesen 15 részt megért, saját jogán is legendás, friss zenekarokat bemutató sorozatában többek között olyan jelentős, vagy akár később a metálzenei színteret alapjaiban meghatározó nevek tűntek fel az évek során, mint a Metallica – egy nyomdahiba okán Mettallica néven -, a Slayer, az Overkill, a Hellhammer, a Dark Angel, az Armored Saint, a Fates Warning, a Metal Church, a Flotsam and Jetsam, vagy a Sacred Reich. A Voivod ekkorra több lemeznyi anyaggal rendelkezett, hiszen a War and Pain című, ugyanebben az évben megjelent debütalbum és az 1986-os Rrrööaaarrr dalainak nagy része már szerepelt a zenekar próbatermében rögzített, kissé formabontó módon több mint 70 percnyi játékidejű To the Death!… demón, ezzel együtt a Condemned to the Gallows volt az egyetlen – az Incantation címet kapott intró / átvezetés mellett – ami később egyetlen sorlemezen sem jelent meg, bár a War and Pain első kazettás változatán ott volt bónuszdalként. És ugyan mai füllel hallgatva mondjuk úgy, meglehetősen korhű módon szól ez a felvétel, meg a gitárok behangolása sem sikerült maradéktalanul, ebben a bő öt perces dalban csírájában már ott van szinte minden, ami legalábbis a zenekar első korszakát jellemezte, a brit heavy metalt hardcore punk és később progresszív rock hatásokkal egyaránt ötvöző zenétől Piggy (Denis D’Amour) azonnal felismerhető, disszonáns gitárriffjein, Blacky (Jean-Yves Thériault) jellegzetes, torzított basszusalapjain át Snake (Denis Bélanger) szintén összetéveszthetetlen hangjáig.
Blower – War and Pain (1984)
Fogalmam sincs, milyen lehetett megjelenése idején kézbe venni és meghallgatni az Away (Michel Langevin) által festett borítóba csomagolt War and Pain albumot, arra viszont emlékszem, milyen volt, amikor úgy tizenkét évvel később beszereztem a lemezt. Akkoriban a Negatron albumon debütált, Eric Forrest-féle hármas felállásban létezett a zenekar, és persze a klasszikus érából ismertem már pár albumot, de azokhoz képest is némileg meglepő volt az első lemez zajosabb, nyersebb, olykor akár kicsit kaotikus hangképe. Ugyanakkor az összesen kilenc (!) nap alatt elkészült War and Pain így is hibátlan esszenciáját nyújtja mindannak, ami aztán némileg csiszoltabb formát öltött a későbbi lemezeken. A disztopikus, sci-fi hangulat már itt is megjelent, az anyagon pedig olyan korai klasszikusok követik egymást, mint a mindjárt elsőként érkező névadó dal, amit mai napig játszanak szinte minden koncerten, a Warriors of Ice, az Iron Gang, a Black City, vagy a záró, progresszív megoldásaival a későbbi érettebb albumokat előrevetítő Nuclear War. Ilyen alapművek mellett a kazetta B-oldalát nyitó Blower akár érthetetlen választás is lehete egy ilyen listán, ugyanakkor biztos, hogy ez a három percet sem elérő dal egyszerűen ellenállhatatlan gyors, punkos tempójával, meg persze Snake emlékezetes, őrült sorvégi üvöltéseivel a refrénben. Sajnos utoljára a nyolcvanas évek második felében volt a koncertprogram része, szóval nem túl esélyes a felbukkanása élőben, de ha mégis, sajnos a negyedik X felett is pogózni leszek kénytelen.
Ripping Headaches – Rrröööaaarrr (1986)
Az 1986 márciusában megjelent Rrrröööaaarrr hangzás terén mindenképpen előrelépést jelentett elődjéhez képest, dacára annak, hogy még rövidebb idő, összesen egy hét alatt vették fel. Második nekifutásra valószínűleg egész pályafutásuk leginkább „thrash metal” albumát sikerült elkészíteniük: a zene egyértelműen keményebb lett, a korábbiaknál jóval több hangsúlyos kétlábdobos témával, ugyanakkor a csépelés mellett nem feledkeztek meg a hangulatos részekről sem. A védjegyszerű, tritónusz – vagy bővített kvárt / szűkített kvint, ahogy tetszik – hangközre előszeretettel építő riffelésű Ripping Headaches című tételhez annak idején klip is készült, ennek ellenére viszonylag hamar kikopott a műsorból, hogy aztán csak 2010 környékén kerüljön elő újra, és akkor viszont hosszú ideig benne is maradjon a repertoárban. A Rrröööaaarrr, mint a maga módján mindegyik, kitűnő anyag, emellett valószínűleg a világ egyik legzseniálisabb lemezcíme is – képzeljük el a szituációt, amikor valaki megkérdezi a fiatal zenész uraktól: „Na kedves Denis és Denis, mi az új lemezetek címe?” -, csak a Carcass „Face Meltaaargh” című klasszikusa fogható hozzá a Flesh Ripping Sonic Torment demóról.
Ravenous Medicine – Killing Technology (1987)
Ha a War and Painhez képest a Rrröööaaarrr jelentette a következő lépcsőfokot a zenekar számára, akkor a Killing Technology egyenesen a következő emelet volt. Zene és hangzás terén egyaránt új távlatokat fedeztek fel ezzel a lemezzel, hiszen itt már teljesen kiforrott formában jelent meg a saját maguk számára létrehozott univerzum és koncepció, melyhez olyan remek, szó szoros értelmében progresszív dalokat írtak, mint a címadó, a Forgotten In Space, vagy a klipes, egyáltalán nem nyilvánvaló módon slágeres Ravenous Medicine. A Voivod minden tagja hallhatóan sokkal rutinosabb zenésszé vált a harmadik album felvételeinek idejére, Piggy gitárjátéka különösen sokat fejlődött, ráadásul ezúttal két teljes hét állt rendelkezésükre a(z akkor még nyugat-) berlini Music Lab stúdióban. Fontos megemlíteni, hogy a Killing Technology producere az a legendás, máig aktív Harris Johns volt, aki akkoriban olyan zenekarok alaplemezein dolgozott – megint egy, a teljesség igénye nélkül készült felsorolás következik – mint a Helloween, a Kreator, a Coroner, a Sodom, vagy épp a Pestilence. Johns amellett, hogy tökéletesen érthető, mai füllel is bőven élvezhető hangképet alkotott, a zenekar tagjainak visszaemlékezései alapján rengeteg kreatív ötlettel járult hozzá a végeredményhez.
Tribal Convictions – Dimension Hatröss (1988)
A Tribal Convictions valószínűleg a Voivod egyik legismertebb dala, ami megjelenése óta mindig szerepel az aktuális koncertműsorban, a Dimension Hatröss pedig a Voivod korai korszakának egyik, ha nem a legjobb, emblematikus lemeze, a műfaj egyik ékköve. Paradox módon a cikk szerzője mégsem az eredeti előadóktól hallotta először ezt a dalt, hanem minden idők egyik legjobb, mára sajnos méltatlanul elfeledett magyar metálzenekarától: a miskolci Eclipse sok éven át rendszeresen játszotta ezt a számot koncertjein, az eredeti stúdióváltozatot maximálisan visszaadó, kétgitáros változatban. Ezek után minimum dicséret, hogy később azt megismerve sem kellett csalódnom, ahogy az egész album az elejétől a végéig, borítóval, dalszövegekkel, koncepcióval együtt egy megismételhetetlen, hatalmas klasszikus. Az a féle lemez, amit meghallgatva az egyszeri rajongó elégedetten húzza ki magát, és büszke arra, hogy ilyen jó zenéket hallgat, nem úgy, mint azok a zsíroskenyérmetálosok, akiknek fogalmuk sincs, mik a megaproblémák makromegoldásai. Kihagyhatatlan dal egy kihagyhatatlan albumról. (Azt már csak a rend kedvéért teszem hozzá, hogy ezúttal is a Music Lab stúdió volt a helyszín és szintén Harris Johns volt producer. Biztos véletlen egybeesés.)
Pre-Ignition – Nothingface (1989)
A Dimension Hatröss után alig több mint egy évvel jött a Nothingface, a klasszikus Voivod mesterhármasának záró darabja. Döbbenetes belegondolni abba, hogy ezek a húszas éveik második felében járó kanadai srácok – a korelnök Piggy sem töltette még be a harmincat a felvételek idején – három egymást követő évben ilyen minőségű lemezeket készítettek gyors egymásutánban, manapság ez a munkatempó már gyakorlatilag elképzelhetetlen a metálzenei színtéren. A Nothingface lett a Voivod kereskedelmileg legsikeresebb albuma, egyben az egyetlen, ami feljutott a Billboard kétszázas listájára is megjelenésekor. Az albumon minden korábbinál jobban előtérbe került az olyan, hetvenes évekbeli progresszív rock zenekarok hatása, mint a King Crimson, a Van Der Graaf Generator, és persze a Pink Floyd, utóbbihoz nem is kell jobb illusztráció a harmadikként érkező Astronomy Domine feldolgozásnál. Snake még dallamosabban énekel, a dalok pedig, ha lehet, a korábbiaknál is formabontóbbak, mind szerkezeteket, mind magát a zenét illetően, jó példa erre a Pre-Ignition, ahol csodálatosan disszonáns, megtördelt riffek folynak át Sztravinszkij Tavaszi áldozatának motívumaiba.
Angel Rat – Angel Rat (1991)
A Nothingface után két évvel megjelent Angel Rat volt az eredeti felállású Voivod utolsó albuma. A lemez elődjénél is jobban elszakad a techno-thrash vonalától, egyfajta pszichedelikus és alternatív beütésű progresszív rock hallható rajta: ha valaki a Rush hatását fedezné fel a dalokban, valószínűleg nem keresgél rossz helyen. Itt már a disztopikus sci-fi kerettörténetet is elhagyták, és a korabeli interjúkban úgy nyilatkoztak, hogy többek között különféle legendák és mesék szolgáltatták az anyag szövegi inspirációit. Talán ez volt a legélesebb váltás addigi karrierjük során, a lemez viszont művészi szempontból megint csak kitűnően sikerült, ami nem is csoda, hiszen olyan emlékezetes dalokat írtak rá, mint a Panorama, a Clouds In My House, a Nuage Fractal, a Freedoom, és persze az akár lírainak is nevezhető, melankolikus, gyönyörű címadó.
Jack Luminous – The Outer Limits (1993)
A The Outer Limits bizonyos szempontból a zenekaron belüli eróziót jelezte, hiszen ez volt az első album, amely már az eredeti basszusgitáros, Blacky nélkül készült, és az albumhoz kapcsolódó koncertek után Snake is kiszállt. Az albumon azonban egyáltalán nem hallatszik, hogy válságtermék lenne, épp ellenkezőleg: az Angel Rat pszichedelikus, rockosabb vonala megmaradt, de egyértelműen keményebb lett a zene, ráadásul sokkal több jutott rá a zenekar védjegyeként is ismert sci-fi hangulatból, aminek legjobb példája az anyag, és a Voivod komplett pályafutásának leghosszabb dala, a 17 percet is verő Jack Luminous, ami egy igazi utaztatós, epikus mestermű. És ez csak egy a mezőnyből, hiszen rengeteg emlékezetes fejezet követi egymást ezen az anyagon is, a nyitó Fix My Hearttól az újabb Pink Floyd-feldolgozáson (The Nile Song) át a záró We Are Not Alone-ig. Ráadásul megszólalás szempontjából talán az addigi legerősebb anyaguk volt, bár ezen nem nagyon csodálkozhatunk, ha tudjuk, hogy a producer, bizonyos Mark S. Berry olyan jelentéktelen arcokkal dolgozott pályafutása során, mint Paul McCartney, David Bowie, Billy Idol, vagy a Duran Duran.
Cosmic Conspiracy – Negatron (1995)
Ha bárki azzal etetne, hogy a Voivod Eric Forrest-féle trió felállása nem volt az igazi, ne higgy neki! Az 1995-ös Negatron egy alaposan visszaszigorodott zenei világot mutat, olyan disztopikus hangulatban, amire a Dimension Hatröss óta nem volt példa. Az akkori interjúkban úgy fogalmaztak, hogy az anyag egyfajta válasz volt azoknak, akik már temetni kezdték a zenekart, erre utal a lemezcím is, amivel Away negatív töltésű részecskékhez hasonlította a károgókat. A dalok, részben a minden korábbinál súlyosabb megszólalás, részben Forrest elődjénél extrémebb, de dallamokra is bármikor képes orgánuma miatt agresszívebbek bárminél, amit addig csináltak, ugyanakkor nem hiányoznak Piggy védjegyszerű riffjei, kitekert szerkezetei, és persze ott van a jellegzetes hangulat is, noha a Negatron nem konceptalbum a szó klasszikus értelmében. A Project X és a Cosmic Conspiracy, melyek ugyanazon történet két fejezetét alkotják, az anyag csúcspontjai közé tartoznak, de legalább ilyen jó a szinte már slágeres Nanoman, az album talán legdisszonánsabb pillanatait hozó, lemeznyitó Insect, a címadó, a szintén nagyon fogós Bio-TV, vagy az egyes kiadásokon bónuszdalként szereplő, tiszta gitáros, álmodozós intro után ultrabrutál témába átcsapó Drift.
Phobos – Phobos (1997)
Az 1997 augusztusában megjelent Phobos a cikk szerzője szerint minden idők egyik legjobb metállemeze, még akkor is, ha ez sajnos túl kevesek számára nyilvánvaló. A trió felállású Voivod itt még a kitűnően sikerült Negatronhoz képest is emelte a tétet: ez már egy klasszikus, sci-fi thrash konceptalbum, a főszerepben Anarkkal, aki Voivod egyik újabb inkarnációja. Ha elfogultság, ha nem, ez az anyag elejétől végéig hibátlan, kezdve a Rise nem túlbonyolított, de elképesztően hangulatos nyitóriffjétől a The Tower fogós refrénjén, meg a Quantum robothangú középrészén át a sztorit záró Forlornig, hogy aztán még erre is rádobjanak egy lapáttal a Jason Newsteddel közösen írt és felvett M-Body, meg egy King Crimson-feldolgozás, a 21st Century Schizoid Man képében. A címadó pedig még ebből a mezőnyből is kiemelkedik: a zseniális, visszhangosított riffre épülő dalban mesterien fokozzák a feszültséget, hogy aztán egy meglepő, letaglózó leállás után megérkezzen minden idők egyik legzseniálisabb gitárszólója, melyben Piggy körülbelül öt hangból építkezve olyan atmoszférát teremt, ami huszonöt év távlatából is hidegrázós. Nem mellékesen ezzel az albummal jutottak el először Magyarországra, a mára már több szempontból is legendává nemesedett Almási téri koncertre 1999-ben, ahol rajtuk kívül a VHK, a Today is the Day – a pár évvel később megalakuló Mastodon felével, Brann Dailorral és Bill Kelliherrel a ritmusszekcióban – és a Neurosis lépett fel. Sokat elmond, hogy nem én voltam az egyetlen, aki még ebben a mezőnyben is őket várta legjobban, és a koncert aztán igazolta is ezt, bár az objektív visszaemlékezést némileg csorbítja, hogy már az odaúton annyira besöröztünk, mint egy komplett B-közép az NB.II-es bajnoki cím megünneplésekor.
Blame Us – Voivod (2003)
Amennyire jól indult a hármas felállású Voivod története, olyan gyorsan változtak meg a dolgok a zenekar körül a kétezres évek elejére. A folyamatot 1998-ban történt autóbalesettel indult el, melyben Eric Forrest komolyan megsérült, és utána már nem tudták visszanyerni a kezdeti lendületet. A sors fintora, hogy nem sokkal az első hivatalos Voivod-koncertalbum, a Voivod Lives megjelenése után a zenekar rövid időre fel is oszlott. Ugyanakkor Snake, az eredeti énekes, aki elsősorban magánéleti problémák és kiégés miatt távozott pár évvel azelőtt, egy ideje már gondolkodott a visszatérésen, a basszusgitáros posztjára pedig a Metallicából nem sokkal azelőtt kilépett Jason Newsted jelentkezett, aki nemcsak régi rajongója volt a zenekarnak, de, ahogy ez pár sorral fentebb szóba is került, közreműkött is a Phoboson. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a zenekar új erőre kapjon, és végre kitörjön a kultikus státuszból, hiszen Jasonic jelenléte sok olyan hallgató figyelmét is rájuk irányította, akik korábban nem ismerték őket. Hogy erre végül nem került sor, az nem a 2003-ban megjelent, saját magukról elnevezett lemez anyagán múlott; a zeneileg leginkább talán a The Outer Limits világára hajazó album tele volt kitűnő dalokkal, mint a nyitó Gasmask Revival, a Facing Up, a The Multiverse, az Invisible Planet, vagy a We Carry On, aminek klipjét elég komoly rotációban játszotta az MTV2, ráadásul a zenekar meghívást kapott az azévi, komoly nézőszámok előtt futó Ozzfestre – Newsted akkoriban Ozzy turnécsapatában is játszott – , szóval úgy tűnt, végre minden adott az áttöréshez. 2005 nyarán azonban a zenekar alapító gitárosát, fő zeneszerzőjét, Dennis „Piggy” D’Amourt gyógyíthatatlan stádiumban lévő vastagbélrákkal diagnosztizálták. Piggy már a nyolcvanas években is megküzdött egyszer hasonló betegséggel, ezúttal viszont elvesztette a csatát: 2005 augusztus 25-én kómába esett a montreali kórházban, ahol kezelték, és rákövetkező napon elhunyt.
X-Stream – Katorz (2006)
In Orbit – Infini (2009)
Arra, hogy milyen termékeny dalszerző volt Piggy, mindennél jobb illusztráció, hogy a zenekar megmaradt három tagja a korábban feldemózott dalait befejezve még két lemezt jelentetett meg halála után, és ha lehet hinni az akkori interjúknak, ez még csak nem is a teljes mennyiség volt. A Katorz és az Infini világa leginkább a 2003-mas lemez vonalával rokonítható, kicsit direktebb, rockosabb, ha úgy tetszik, földközelibb albumok ezek, és még ha nem is akkora alapművek, mint az életmű leginkább kiemelkedő darabjai, megvannak a maguk pillanatai, számos kitűnő dalt találunk ezeken is, mint a The Getaway, az After All, a Polaroids, illetve a Global Warning, az A Room with a V.U., a bluesos (!) lüktetésű Pyramidome, vagy a sötét, hangulatos Morpheus. Ezeken a lemezeken minden basszussávot Jason Newsted játszott, aki az Infini esetében a produceri teendőket is magára vállalta, hogy aztán Blacky visszatérését követően távozzon a zenekarból.
Resistance – Target Earth (2013)
A Target Earth bő három és fél év várakozás után érkezett meg 2013 januárjában, de ha hozzátesszük azt, hogy a Katorz és az Infini idején nem nagyon lehetett tudni, vezet-e még bármerre a zenekar útja, akkor ez az időszak bizony sokkal hosszabbnak tűnhetett. A Voivodnak azonban sikerült a (közel) lehetetlen, hiszen a Dan „Chewy” Mongrain képében olyan utódot találtak Piggy megüresedett helyére, aki nemcsak kívülről-belülről ismerte a zenekart, de pótolni is tudta az elhunyt gitárost. Mongrain saját bevallása szerint 11 éves kora óta volt a Voivod rajongója, beleértve minden korszakot, és először egy speciális emlékkoncerten lépett fel velük még 2008-ban. Az eredeti basszusgitárossal, Blacky-vel kiegészült felállás a következő évben turnézni kezdett, így jutottak el a Petőfi Csarnokba is a Down társaságában, majd két év múlva Club 202-ben, 2012-ben pedig a Dürer Kertben tértek vissza. A két utóbbi koncerten már játszottak dalokat a Target Earth anyagából, ami aztán igazi újrakezdésnek bizonyult. A lemez egyfajta ötvözete a korábbi korszakoknak, érezhető benne a rockosabb, pszichedelikus albumok íze, ugyanakkor visszatért a sci-fi hangulat és körítés, és a metálosabb megszólalás. Az amúgy diplomás jazzgitáros Chewy pedig véghezvitte azt a bravúrt, amire valószínűleg nem sokan lettek volna képesek: úgy írt Piggy és a Voivod világát egy az egyben felidéző riffeket, hogy közben saját magát is hozzátette a dalokhoz. Így lett a Target Earth egy olyan album, ami egyszerre képes arra, hogy ápolja a zenekar hagyományait, de közben új távlatokat nyisson. Nem túl gyakori együttállás.
The End of Dormancy – The Wake (2018)
A The Wake albummal, annak ellenére, hogy már majdnem öt éve jelent meg, kis túlzással megérkeztünk a jelenbe. Blacky 2014 folyamán másodszor is elhagyta a zenekart – bizonyos források szerint nem teljesen önszántából -, a helyére Dominique „Rocky” Laroche érkezett, aki a 2016-ban megjelent Post Society EP-n mutatkozott be, és azóta is a zenekar tagja. Ekkorra már összeért a ma is érvényes felállás, Daniel Mongrain pedig még többet mutatott magából, jó példa erre a lemez egyik legjobb dala, a The End of Dormancy, aminek klipje szokatlan módon egy kísérletezős, rézfúvósokkal megpakolt változathoz készült, csak hogy kontextusba helyezzék a dal végén hallható Imígyen szól Zarathusztra-idézetet. De ez csak egy dal a nyolcból, bármelyiket felvehettük volna erre a listára, és hát nem is nagyon bírjuk ki, hogy legalább egy félmondat erejéig ne emlékezzünk meg az albumot záró Sonic Mycelium című eposzról, ami szintén ott van a valaha született legjobb Voivod-dalok között. A The Wake-ről már megjelenése idején lehetett tudni, hogy megüti a zenekar közmegegyezéses klasszikusainak szintjét, és az azóta eltelt években sem kopott meg a varázsa.
Planet Eaters – Synchro Anarchy (2022)
A tavaly megjelent Synchro Anarchy viszont már tényleg a jelen, és milyen jó, hogy így van! A zenekar hosszú ideje először készített két sorlemezt ugyanabban a felállásban, ráadásul a produkciós csapat is maradt ugyanaz, mint a 2018-as nekifutáskor, ami általában jó ómen, főleg, ha egy olyan lemez kezdi meg a sort, mint a The Wake. Talán túlzás, talán nem, de ez a két lemez bizonyos szempontból párhuzamba állítható a Killing Technology és a Dimension Hatröss kettősével, utoljára ott történt hasonló, és hát a Synchro Anarchy valójában nyílegyenes, magától értetődő folytatása a The Wake irányának, hasonló minőségű dalok formájában. Hogy ez még bőven nem az út vége, abban biztosak lehetünk, hiszen a tavaly novemberben megjelent Ultraman EP-t – melyen egy 1966 óta futó japán tévésorozat zenéjét dolgozták fel, és amelyen a japán nyelvű vokálokat a nyelvet tökéletesen beszélő Mongrain követte el – júliusban követi a mostani turnéhoz kapcsolódó Morgöth Tales, melyen egy új szerzemény mellett régi dalok újra felvett változatai hallhatók majd.
A koncertre jegyek még kaphatók a Live Nation weboldalán!
