Hirdetés

2013 legjobb húsz lemeze a Lángoló Gitárok szerint

2013top20.jpg

Szerdán megmutattuk a Lángoló Gitárok első éves szerkesztőségi listájának utolsó harminc helyezettjét, most pedig jön a legjobb húsz. A tegnapival ellentétben most minden egyes helyezetthez fűztünk valami kommentárt is, raktunk bele linket, hogy könnyebben utána lehessen járni a jó zenéknek. Természetesen most is meg lehet mondani, hogy nem volt igazunk, és saját listákat is lehet a kommentekbe pakolni. Szóval itt van 2013 legjobb húsz külföldi lemeze.

20. Primal Scream – More Light

Bobby Gillespie-ék visszatérése a vártnál nyugisabbra sikerült, pedig öt éve nem adtak ki nagylemezt. Erről azonban nem a More Light tehet, hiszen az egyik legjobb (ha nem a legjobb) albumuk a 2000-es XTRMNTR óta. Amúgy az van, hogy méltánytalanul keveset beszéltek idén a Primal Screamről (mi is), pedig lett volna miért.

19. Nine Inch Nails – Hesitation Marks

Vajon ki vette komolyan Trent Reznort, mikor 2009-ben kitalálta, hogy nem lesz több Nine Inch Nails-lemez, turné meg pláne? Mi nem, főleg, hogy el-elejtette, hogy vannak ötletei egy esetleges nagylemezhez is. Aztán 2013-ban egyszer csak váratlanul bejelentette, nemcsak hogy tervezi az albumot, hanem kész is van, az ősszel megjelenik, és jön a turné is. A végeredmény pedig jó lett. Újat ugyan a nyilvánvaló Thom Yorke-hatásokon túl nem mutat, de Reznor az egyik legjobb Nine Inch Nails-lemezt írta meg, amihez új koncertshow-t is kitalált, amivel jön Budapestre is jövőre. Kell ennél több?

18. Yeah Yeah Yeas – Mosquito

Nem indult jól a Mosquito felvezetése, hiszen sikerült a Yeah Yeah Yeahsnek az év egyik legcsúnyább borítóját összehoznia. Viszont ez a legrosszabb, amit a Mosquitóról el lehet mondani. A gospeles Sacrilege például lazán 2013 egyik legjobb kislemeze, ami összefoglalja, milyen irányba ment el a New York-i hármas az új stúdióalbumon.

17. Joey Bada$$ – Summer Knights

Lehet, hogy a nyugati parton mindenki fiatal deszkás suhancokról beszél, akik újraértelmezik a hiphopot, azonban New York-i kortársaik éppen felfedezik a város old school gyökereit. A még mindig csak 18 (!) éves Joey Bada$$ a Summer Knights mixtape-pel folytatja azt, amit a tavalyi 1999-nal elkezdett. Rengeteg old school beat, reggae és jazz hangminták  Nincs fölösleges közreműködői tolakodás, helyette remekül válogatta össze a legjobb alapokat olyan ügyes és elismert producerektől, mint Statik Selektah, The Alchemist, Chuck Strangers vagy DJ Premier. A Summer Knights a bizonyíték arra, hogy sohasem rossz ötlet leporolni a klasszikusokat.

16. Chvrches – The Bones Of What You Believe

Ezen sorok írója kifejezetten rühelli a csajos-prüntyögős szintipop produkciók körüli fölösleges buzzgenerálást, amikor már két demófelvétel és egy EP után a következő év nagy dobását jósolják. Azonban a Chvrchest nem zavarta az indokolatlanul belelkesült blogofszéra fojtogató levegője, és összehozta 2013 egyik legkiemelkedőbb bemutatkozó lemezét. “Úgy kell elképzelni, mint egy romantikus filmet, aminek a végére a lányok a százas csomag zsepi utolsó darabjait használják el, de a fiúkat is lekenyerezi némi csöccsel meg gore-ral.” – írtuk a The Bones of What You Believe-ről októberben, és való igaz, a skót zenekar gyermeki bájjal kevert elmerülő szintipopja tényleg annyira jó lett, mint azt a nagyokosok megjósolták két demófelvétel és egy EP után.

15. Uncle Acid & The Deadbeats – Mind Control

“Az Uncle Acid & The Deadbeats a Black Sabbath gonosz kis unokaöccse, a jól fésült Damien az Ómenből, aki bájosan mosolyogva, ártatlanul álldogál a temetőben. Még nem hódította meg a világot, de készül rá.” – írtuk a zenekarról még júniusban, és annyira lelkesek voltunk, hogy még a bécsi koncertjükre is elmentünk nemrég. Arról meg ezt írtuk: “Az Uncle Acid 75 percre kölcsönvette a lelkeket, de nem pusztította el, csak megtisztította azokat, aztán vissza is adta mindenkinek. Nem éppen példamutató magatartás egy elvileg sötét, gonosz, okkult zenekartól, de már úgyis rég tudjuk, hogy semmi sem az, aminek látszik.” Szóval igen, az év egyik legjobb rocklemeze a Mind Control.

14. Hanni El Khatib – Head In The Dirt

Már egy ideje rajta tartjuk a szemünket Hanni El Khatib énekes-gitáros-dalszerző-gördeszkás-kreatív direktor pályafutásán, ezért is vártunk valami egészen vagányat, amikor Dan Auerbach Black Keys-frontember elvállalta a Head In The Dirt produceri munkáját. A 2011-es Will the Guns Come Out borzalmas minősége miatt nem is történhetett volna jobb dolog El Khatibbal, mint Auerbach utóbbi években szerzett produceri tapasztalata az El Camino vagy a JEFF The Brotherhood tavalyi lemezének felvételei miatt. “Érezhetően óriási odafigyeléssel írta meg El Khatib a számokat, nincs egymásra kísértetiesen hasonló másolat, sokkal inkább beszélhetünk olyan egyszerű popdalokról, amiket posztmodern blueshangzásra optimalizáltak.” – ugyan akkor csak három és fél csillagot kapott tőlünk az album, de azóta mindenkiben leülepedtek a számok, és kiderült, hogy Hanni El Khatib nemcsak tökös rock and rollt csinál, hanem remek dalokat is ír.

13. A$AP Rocky – Long.Live.A$AP

2012 szinte csak arról szólt, hogy a New York-i A$AP Rockyból megcsinálják a mainstream hiphop swaghercegét, aki majd csinosan passzol a Lana Del Rey mellé Comme de Fuckdown-sapkában. Ugyan mi egyszerűen csak “A hiphop 2013-ban” címmel írtunk a januári lemezéről, talán kissé előreszaladtunk a dolgokkal, hiszen más rapperek még előrébb végeztek a listánkon, de inkább nem spoilerezünk. “…első lemeze összesít mindent, amit 2013-ban hiphop alatt szokás érteni: általában faék egyszerűségű zenei alapok, ehhez faék egyszerűségű szövegek (pussy, money weed, that’s all a nigga need), mindenből áradó lazaság.” Lehet nem szeretni A$AP Rockyt, de nála jobban senki sem tudja, mi a menő hiphop a mostani tizenéveseknél.

12. In Vain – Ænigma

A húszas lista legkeményebb tagja. Nem az év legeredetibb metállemeze, viszont minőségben a legjobbak között van. Jó dalok, hatásos, de nem hatásvadász témák, kellő nyitottsággal elővezetve. Nagyjából ennyi elég volt, hogy a szerkesztőségből többen is az év egyik leghangulatosabb albumának gondoljuk. Ha valaki zord, északi metálzenére vágyik, de annyira még nem barátkozott meg ezzel a világgal, az Ænigma jó kiindulópont lehet.

11. Kanye West – Yeezus

Vajon ha Kanye West nem lopott volna el egy Omega-slágert (jó, nem is lopta el, csak nehezen derült ki, hogy kért engedélyt), akkor mennyire lenne képben a magyar ember, hogy ki ez a harmincas rapper? Minden bizonnyal semennyire (legfeljebb mert Kim Kardasian pasija), pedig a Yeezus című nagylemez e nélkül is megérdemli a figyelmet. “Sajnos sokkal könnyebb lenne úgy belerúgni Kanye Westbe, ha legalább egyszer bukna valamivel, de ez a pillanat semmiképp sem a Yeezusnál fog elérkezni. Addig fogadjuk el, hogy a 36 éves előadó istenként gondol magára, és ameddig nincs semmi oka arra, hogy másképp gondoljon, addig ez a helyzet változatlan marad.” – írtuk ezt a nagylemezét meghallgatva, és a mai napig tartjuk.

2013top201-001.jpg

10. Bad Religion – True North

A Bad Religion félelmetesen nagy életműve miatt hajlamosak lennénk mindent megbocsátani nekik, amit csak elpottyantanak. A True North viszont többet érdemel egy hümmögősen elmondott jó ez kijelentésnél. Mintha nem ötven éven felüli férfiak zenélnének itt. Egészen biztosan többet hallgatjuk majd, mint az ez előtti három albumukat összesen. A karácsonyi kiadványuk pedig amennyire rosszul hangzik így kimondva, annyira jó, úgyhogy jár azért is a pluszpont.

9. Black Sabbath – 13

“A 13 tényleg egy őszinte, erőlködésmentes lemez lett, ami újat ugyan nem mutat, de jó hallgatni, és simán oda lehet tenni az ozzys diszkográfia mellé.” – Szóval igen, jó lett a Black Sabbath (talán) utolsó nagylemeze, ráadásul turnéznak is folyamatosan, tehát aki még látni akarja a rockzene egyik legendás zenekarát élőben, igyekezzen, mert valószínűleg nem sokáig teheti.

8. Alice In Chains – The Devil Put Dinosaurs Here

A szerkesztőségből többen vannak azok, akik azt gondolják, hogy Layne Staley nélkül is létezik Alice In Chains, mint azok, akik szerint nem. Nagy baj lenne, ha a metálzene egyik legjobb dalszerzőjét annyival elintéznénk, hogy a régi énekest siratjuk. Jerry Cantrell még mindig ért a nagyon egyszerű, de piszkosul hatásos riffek megírásához. Elsőre talán nem tűnik olyan jó albumnak, mint a Black Gives Way To Blue, de később annál inkább az emberhez láncolja magát.

7. Deafheaven – Sunbather

A Deafheaven első lemezét is bírtuk annak idején, de az amerikai zenekar olyat csinált a Sunbatherrel, ami nem csak elégedett bólogatást váltott ki belőlünk, hanem ünnepélyes főhajtást. A stílus ugyan alapvetően black metal, de a zene hangulata egyáltalán nem gonosz, inkább keserű. Megy a blastbeat kegyetlenül, károg az énekes veszettül, hosszúak a dalok, de a nagy zajhalom alatt mégis olyan megragadó szépség bujkál, ami már-már a slágeres popzenével hasonlóan teszi emészthetővé lemezt. Szóval nem hiába lett ez a Lángoló Gitárok kedvenc metállemeze idén.

6. Arcade Fire – Reflektor

Dupla lemezt kiadni ma már felér egy öngyilkossággal, az Arcade Fire viszont elég jól jött ki a dologból. Ugyan a szerkesztőségünkben is van olyan rajongó, akinek csalódás ez a hatalmas eposz, de többünknek meggyőződése, hogy a lemez meghálálja a sok hallgatást, egy idő után pedig észre sem lehet venni, hogy ilyen hosszú. Szóval tessék rá időt szánni, mert különben egy tök jó élményről marad le!

5. Chance The Rapper – Acid Rap

Olyan éven van túl a hiphop, hogy új lemezt hozott ki Eminem, Kanye West, Drake vagy Jay-Z, miközben az új generáció (pl ő, vagy ő, vagy akár ők ketten) faltörő kossal ront rá a rapzene 80-as és 90-es évek által lakott palotájának kapujára. És akkor jön egy totál ismeretlen 20 éves gyerek Chicago középosztályából, és összerakja 2013 egyik legeredetibb, minden aktuális trendből csak egy-egy apróságot átemelő mixtape-jét, amivel egy csapásra az új rapgeneráció zászlóvivőjének kiáltják ki. Ennyire jó Chance the Rapper Acid Rap című lemeze, ami fuldoklik a cigifüsttől, illetve szétcsavarja az LSD. “…Chance The Rapper szinte a teljes ellentéte mindennek, amivel a chicagói rapet azonosítják: fegyverek helyett LSD, rablás helyett acid trip, gettó helyett fehérekkel teli elitgimnázium.” – tényleg csak nüanszok választották el az Acid Rapet attól, hogy maximális pontot kapjon tőlünk.

4. FIDLAR – FIDLAR

Néha előkerül nálunk a téma, miszerint a 21. század rock and roll utánpótlását valahol a mostani bluesrock/vintage revival és a garázspunk környékén kell keresni, a FIDLAR (Fuck It Dog, Life’s A Risk) pedig ezen a vonalon per pillanat a legígéretesebb formáció. Aki szereti a Ty Segall, Thee Oh Sees, Wavves fémjelezte kaliforniai garázsrockvonalat, azoknak a FIDLAR bemutatkozó albuma szinte kötelező tananyag. Igazi tróger deszkáspunk huszonéves semmirekellőktől, akiknek a legnagyobb problémája, hogy honnan szerezzenek füvet, miből vegyenek sört, és jó-e az idő szörfözéshez. Ahogy korábban írtuk: “A FIDLAR fél óra alatt egyszerűen annyi bűnt, mocskot és elementáris energiát szabadít fel, hogy a hallgató pillanatok alatt ennek a négy semmirekellő punknak az anti-életében találja magát, ahol az önpusztításon és a teljesen kicsavart életigenlésen kívül semmi más nem létezik, de ha mégis, azt azonnal el kell pusztítani.” Egyszerre punk és imádnivalóan rock and roll a FIDLAR, reméljük, az életvitelük nem megy a következő lemezeik kárára.

3. Queens Of The Stone Age – …Like Clockwork

queens-of-the-stone-age-like-clockwork-album-cover.jpg

Szinte minden amellett szólt, hogy a Queens of the Stone Age hét éve várt visszatérése végül tragédiába torkollik. Túl sok neves közreműködő, hosszú kihagyás, újabb dobos csere és Josh Homme egója nem igazán tűnt biztató előjelnek, de a …Like Clockwork végül egy olyan kiemelkedő remekmű lett, ami bátran kerülhet a Queens of the Stone életpályájának csúcspontjai közé. A dalokhoz készült, egy teljes történetet kiadó animációs videók azt is kihozták Homme konceptalbumából, amit talán még ő sem képzelt bele. Már szó sincs stoner rockról, csak aprólékosan megírt, közreműködőket a háttérben tartó mesterműről. “Nyilvánvaló, hogy a Queens of the Stone Age-ért annyira nem rajongó vagy csak hébe-hóba belehallgató zenebuzik csak csóválják a fejüket, hogy miért van oda valaki egy macsósított Radiohead-lemezért. Ez teljesen érthető, egy laikus számára sem igazán kiemelkedő sláger, sem határokat feszegető újítás nincsen. Viszont akik ismerik Homme és társainak múltját és pályáját, fanatikusan faltak mindent, amihez ennek a vörhenyes faszinak valaha köze volt, azok tudják igazán megérteni az album rejtett zsenialitását és értékelik Homme-tól eddig távol álló lelkivilágot.” A …Like Clockwork volt az egyike azon kevés idei lemezeknek, ami maximális pontszámot kapott tőlünk.

2. Daft Punk – Random Access Memories

daftpunk_1.jpg

Megjelenéskor annyira lázba jöttünk a Daft Punk agyonpromózott új lemezétől, hogy olyan kritikát írtunk, amit még mi is nehezen olvasunk el, de a lényeg benne van: “Az album korántsem bocsánatkérés azért, amiért a 2006/2007-es Alive turnéval megágyaztak a tengerentúli elektronikus zenei antiforradalom bazári electro house-os, brostepes kliséinek, hanem a legszebben kimunkált középső ujj, amelyet mostanában a csillivilli tánczenei kultúra kapott.” A Daft Punk egy tökéletesre csiszolt, tiszta diszkólemezt csinált, amit még az sem rontott el, hogy a rajta található Get Lucky című slágert annyira agyonjátszották, hogy még az otthon kötögető nagymama is ezt dúdolgatja magában.

1. Arctic Monkeys – AM

Arctic-Monkeys-AM-artwork.jpg

Az Arctic Monkeys azt a nem túl biztonságos utat követi, hogy a 2007-es Favourite Worst Nightmare óta szinte mindent elhagynak, ami a kezdeti időszakukra emlékezteti a zenéjüket. Ehhez túl kellett esni a Josh Homme producelte, erősen megosztó Humbugon, majd az egy fokkal feldolgozhatóbb Suck It And See-n. Ez a drasztikus változás végül az idei AM-ben csúcsosodott ki, ahol a zenekar újdonságkeresése véget ért, és a fókusz a dalszerzésre került. Bozontos-pattanásos Alex Turner helyett van bőrdzsekis szerb Elvis-imitátor Alex Turner, az I Bet That You Look Good On The Dancefloor-féle bulibombát pedig leváltotta a Why’d You Only Call Me When You High? hiphop alapra épült pimasz flörtölése. “…ezen sorok írásakor sem tudom rendesen eldönteni, hogy akkor ez most tényleg végre a tökéletes amalgám egyvelege a Humbug belassított pszichedéliájának illetve a Suck It and See fanszőrnövesztésének vagy egyszerűen csak beképzelem az egészet, és az egész csak egy egymagamban füvezéssel töltött hosszú hétvége a telek hátsókertjében, ahonnan pont tökéletesen rálátok a nagy büdös semmire.” – a lemez megjelenésekor még egyáltalán nem tudtuk hova tenni az albumot. Egy kis idő elteltével azonban előtört a háttérben szunnyadó zsenialitás és az Arctic Monkeysban rejlő dalszerzői potenciál. Ők a tökéletes példa arra, hogyan változhat meg tetőtől talpig egy együttes úgy, hogy továbbra is élvezhető és releváns maradjon.

A lista összeállításában részt vett: Dankó János, Fekő Ádám, Helmeczi Béla, Hóember, Juhász Edina, Kirsch J. András, Kovács M. Dávid, Libor Anita, Eron Mezza, Molnár Csilla, Raffer Attila, Stoff Csaba, Varga Attila, Sajó Dávid és Dankó Gábor.

Hirdetés

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,000FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló