Mindannyian emlékszünk a korai kétezres évek mainstream rock hullámára, az MTV2 és VIVA2 évekre, amikor egy ideig slágeres és dallamközpontú de alapvetően vitathatatlanul rock zsánerbe sorolandó zenék uralták a TV és rádió csatornákat. Serj Tankiantől Chester Benningtonig számtalan ikonikus férfi frontembert, a Muse-tól a Kornon át a Slipknotig temérdek csapatot tudunk felsorolni az érából – de lényegesen kevesebb női előadót a zsáneren és a korszakon belül. A kilencvenes évek rock hősnői, mint Gwen Stefani vagy Shirley Manson ekkorra már eltávolodtak a fősodortól (Stefani esetében inkább a műfajtól), az új üdvöskék, mint Avril Lavigne vagy Michelle Branch pedig sokkal szélesebb közönséget céloztak meg inkább gitárokra épülő popzenével, mint valódi rock-kal. A színtér legmeghatározóbb női hangja ekkoriban Amy Lee és az általa vezetett Evanescence volt.
Persze érdemes tudni, hogy nem is volt egyszerű felszínre törni a férfiak által uralt pályán. A legjobb bizonyíték erre az, hogy az debütáló kislemeznek választott Bring Me To Life-ot csak úgy voltak hajlandóak megjelentetni és rádióban játszani, ha Amy Lee énekét kiegészítik egy férfi vendég vokállal. Az így megtévesztő módon nu-metál ének-rap formátumba erőltetett dal a kiadó aggodalma ellenére globális sláger lett. Hasonló huzavona övezte a bemutatkozó lemez harmadik kislemezét, az együttes egyik legjellegzetesebb felvételének számító My Immortal-t is. A dal pontosan húsz évvel ezelőtt ezen a napon jelent meg single-ként, rögtön a közönség kedvencévé vált és két évtized távlatából is töretlen népszerűségnek örvend. A YouTube-on hajszál híján egymilliárd megtekintésnél tart a számláló miközben rengeteg reakció videót is találunk a platformon, ahol kemény, zord és mogorva férfiak könnyekig hatódva hallgatják meg először az Evanescence klasszikusát.
Ha van valaki, aki sok ideig nem kedvelte a dalt, az maga Amy Lee. Érdemes kontextusba helyezni a dolgot – ahogy korábban írtuk, a My Immortal ugyanis nem feltétlenül olyan formában került a közönség elé, ahogy azt az együttes eredetileg tervezte. Akik átélték a húsz évvel ezelőtti időket, emlékezhetnek, hogy alapvetően két változata volt a dalnak: a csendesebb album változat és a zenekarral kibővített videós változat. Gyakran előfordul, így könnyű lenne azt hinni, hogy az eredeti album verziót később a kislemez apropóján turbózta fel az együttes. Valójában pont fordítva történt. A zenekaros, kidogozottabb változat az album felvétele során készült és az együttes tervei alapján ez a verzió szerepelt volna a Fallen lemezen. A kiadó azonban ragaszkodott a dal évekkel korábban rögzített demó felvételéhez. A szerzőpáros Amy Lee és Ben Moody vétója ellenére tehát a lemezen végül egy sebtében felvett demó hallható: Amy Lee vokáljai, bár ugyanolyan gyönyörűek, az énekesnő iskolás évei alatt lettek felvéve, a zongora pedig valójában egy szintetizátor, amit egy rádió stúdióban rögzítettek. Amy Lee érthető módon azóta sem rajong az albumon szereplő verzióért, de saját bevallása szerint a közönség túláradó reakciója a koncerteken azóta közelebb hozta a dalt a szívéhez.
A hallgatók döntő többsége ellenben szereti mindkét változatot. Sokan kifejezetten az album verziót részesítik előnyben. Az mindenképpen a Lee-Moody páros érdeme, hogy tizenöt évesen is tudtak jó dalt írni, Amy Lee hangja pedig kamaszként is remek volt, így a demó semmiképp nem szól amatőr iskolai projektént. Objektíven azonban a később Band Version-ként megjelent egész zenekaros változat egyértelműen teljesebb és profibb hangzásban szólal meg. Amy Lee mélyebb tónusú, érettebb hangfekvése és magabiztosabb dallamkezelése mellett sokat emel a színvonalon a valódi zongora tiszta csengése és a Dave Campbell által vezényelt profi vonós szekció is. A legnagyobb különbség viszont egyértelműen a bridge rész után az utolsó refrénre becsatlakozó zenekar, amely egy rövid, ízléses zúzással egészen új karaktert és dinamikát ad a balladának.
A My Immortal videóklipjéhez a dalhoz illő visszafogott irányt választottak. A debüt lemez másik három kislemezéhez a Rammstein korai videóit is jegyző Philipp Stölzl rendezett sötét színekben komponált akciódús videókat. A My Immortal klipje fekete-fehér csendélet Barcelona gótikus óvárosában. A háttérben pont ebben az időben távozott az együttesből az alapító tag Ben Moody, így a klipben Amy Lee kísértetszerű bolyongása és Moody izolált játéka a zongorán akár kettőjük hattyúdalaként is értelmezhető, bár Lee többször is megerősítette, hogy nem ez volt a szándék.
A dal mindenesetre egy szép mementó az ezredforduló utáni évekből, egy valóban megható és őszinte dal egy olyan időszakból, ami bővelkedett érzelmesnek szánt, de inkább hatásvadász és mesterkélt dalokban is. Az egyébként múlt hónapban újrakeverve és kibővítve megjelent Fallen album is sok tekintetben a korszak lenyomata, és az operába illő drámai riffek és szólamok is talán másként hatnak felnőttként mint kamaszként. A My Immortal viszont időtlen és maradandóan kitűnő felvétel most is.
