1984 – az orwelli dátum, amely végül nem szabadította ránk a eljövendölt Gondolatrendőrséget és a mindent látó Nagy Testvért, de ma már jól látszik, hogy a popzene legfontosabb, máig nagy hatást gyakorló évtizedének egyik csúcspontja lett. Ma – kerek négy évtizeddel később – nehéz lenne eldönteni, ki lenne az év abszolút győztese – már ha versenyként gondolnánk a művészetre, amit nem teszünk. Az eladási számok, a slágerlisták, a No1 helyezések persze jó támpontokként szolgálnak ahhoz, hogy rangsoroljuk vagy keretbe rendezzük a korszak legfontosabb előadóit, lemezeit vagy dalait. Szintikkel átitatott kísérletező rockzene, cukormázas pop, stadion himnuszok, máig rotált rádióslágerek, filmszerű klipek az MTV-n, és klipszerű filmek a mozivásznon és VHS-en. Egy korszak, amit annyira túljáratott már a nosztalgia, hogy elfelejtjük, valójában mit adott. Cikkünkben kronológiai sorrendben mutatjuk be ’84 legfontosabb megjelenéseit.
Az 1984-es évet egyértelműen a Van Halen rúgta be negyedik, egyben a klasszikus David Lee Roth-éra utolsó sorlemezével, még január elején. A borítón pöfékelő szőke puttó feletti római számokkal világosan jelezték, ez az év az övék (is) lesz: MCMLXXXIV. Bár azt nem láthatták előre, mi jön még ezután, de olyan slágerekkel, mint a világ egyik leghíresebb szintiriffjével indító ‘Jump’, az AC/DC-s lüktetéssel megtámogatott ‘Panama’, a duplázós lábdobos ’Hot for Teacher’ vagy az ‘I’ll wait’ balladája, az ‘1984’ az együttes legtöbb példányszámban eladott sikeralbuma lett.
Bár a Bon Jovi debütáló korongja még nem hozta meg nekik azt az igazi sikert, ami aztán alig két évvel később a ‘Livin’ on a Prayer’-el utoléri őket, azért ez a még igencsak nyers album is magán hordozta már a csapat legnagyobb slágereinek prototípusait: gigászi stadion-refrének, tekerős gitárszólók, a rock and roll-ból átvett klimpírozás a zongorán és a legnagyobb arénák visszhangjai közt megszólaló dobok, mindez a korszak egyik legjobb énekes-frontemberével az élen. Nem ez a mindent vivő Bon Jovi album, de a lemezt nyitó ‘Runaway’ így is az egész életmű egyik legjobb dala.
Persze, nem csak a tupírhajú John Bongiovi és hard rock együttese tette le névjegyét az asztalra ’84 elején. Az underground műfajok kedvelői is megtalálhatták új kedvenceiket. Ekkor mutatkozott be első nagylemezével a Morrissey hangjával és Johnny Marr gitározásával fémjelzett manchesteri csapat, az alternatív The Smiths és a gótikát valós és ismeretlen világok népzenéivel keresztező ausztrál Dead Can Dance is. Ma már mindegyikük popkulturális jelentőssége egyértelmű.
A Queen ‘The Works’ című lemezéről kimásolt, dobgépes ‘Radio Ga Ga’ klipjében az 1927-es sci-fi mestermű, a Metropolis részleteit láthatjuk, miközben Freddie Mercury és társai cikáznak a levegőben vagy gázmaszkos családok mindennapjaiba pillanthatunk be. Bár a tárgyalt évben mozikba került, George Orwell ‘1984’ című, világhírű disztópikus szépirodalmi művét feldolgozó film zenéjéért a Eurythmics felelt, a Queen videója is emlékeztet a Nagy Testvér által irányított újvilágra. A könyv egyébként rengeteg zenei előadónak szolgált inspirációként: Bowie már tíz évvel korábban, a ’74-es ‘Diamond Dogs’-on megidézte, a hazai Bonanza Banzai valamivel később, ’91-ben hozott ki azonos címen lemezt, dalt és videóklipet, de a történet hatása azóta a Radiohead és a Muse dalaiban is tetten érhető.
Míg a Queen ekkorra talán már túl volt karrierje zenitjén, addig néhány fiatal afro-amerikai srác New Yorkban fogta mindazt, amit a hip-hop addig jelentett és rövid hangmintáikkal, az addig hallottaknál jóval csípősebb szövegeikkel és divatikonokat megszégyenítő, máig menő kinézetükkel egészen új szintre emelte azt: a Run-D.M.C. jó előre lefektette a stílus alapszabályait az ‘It’s Like That’ vagy a ‘Sucker MC’s’ verzéivel és kalapáló beatjeivel.
Időközben a Talk Talk és a new wave-es The Cars is megjelentette legnagyobb slágereit (It’s My Life, Drive) és más alternatív együttesek is virágoztak: R.E.M., The Cure, Echo & the Bunnymen – csak néhány azon zenekarok közül, akik remek albumokat adtak ki még az év első felében, az igazi sikerlemezek azonban, amiktől 1984 még negyven év távlatából is ennyire jelentős poptörténeti mérföldkőnek tekinthető, még csak a tavasz-nyár folyamán kezdtek megjelenni.
Fülledt erotikával átitatott soul-os, R&B-s új anyagával már akkor is visszatérőnek számított a “rocknagyi” Tina Turner, aki olyan rádiós alapművekkel rukkolt elő májusban megjelent albumán, mint a ‘What’s Love Got to Do With It’ vagy a címadó ‘Private Dancer’. Persze, egy ennyire szuggesztív előadó, ilyen hanggal és olyan dalszerzőkkel a háta mögött, mint Mark Knopfler vagy David Bowie, nehezen hibázhat.
Jó kérdés, hogy egy igazán jó lemeznek az-e az ismérve, hogy van rajta néhány remek sláger, vagy az, hogy minden egyes száma kiváló, nincs töltelék, egyben és akár oda-vissza hallgatható mű, de Bruce Springsteen és az E. Street Band hetedik albuma olyan himnikus rockdalokkal van megtöltve, hogy azt hallva a világon bárki, bárhol egy büszke, kemény műszak után a krimóban biliárdozó gyármunkás jenkinek érezheti magát. ‘Born in the U.S.A.’, amit a kampányoló politikusok azóta is félreértenek és időről időre megpróbálnak felhasználni, a ’Cover Me’, a ‘Dancing in the Dark’ és még kilenc hibátlan szerzemény. A “Főnök” (Boss) becenevet viselő Springsteen ráadásul ma sem pihen, még mindig képes remek új lemezeket kiadni és extra hosszú koncertekkel elkápráztatni rajongóit szerte a világon.
’84 fülledt nyara lila motoron robogott be Minneapolisból, fék és bukósisak nélkül. Az akkor még mindig épphogy 26 éves zseni, Prince nemcsak a lemezipart forgatta fel, hanem kasszát robbantott a mozikban is: a ‘Purple Rain’-ért kapott Grammy-díj mellé egy – a legjobb filmzenéért járó – Oscar szobrocska is felkerült a polcára. Az eredetileg Stevie Nicksnek szánt country balladából végül a popzene kis hercegének legnagyobb slágere már az első – chorus effekttel átitatott – akkordjával megvesz. A játszi könnyedséggel letekert gitárszóló épp olyan ikonikus, mint az a voodoo-sámán nézés, ahogy a főhős őrülettel a szemében, ördögien vigyorog közben. A – máig az egyik legjobb zenés moziként számon tartott – film és a hozzá tartozó lemez igazi ikonná tette a multi-instrumentalista művészt. A disszonáns orgonával indító ‘Let’s Go Crazy’ dögös rock and roll, a ‘When Doves Cry’-ban Prince pedig felrúgja azt a szabályt, hogy egy könnyűzenei dalnak kell hogy legyen basszusmenete. Bár a kilenc szám mindegyike mestermű, ki gondolná ma már azt, hogy az azóta számtalan lemezborítóra rátapasztott, a szülőket trágár vagy obszcén szövegekre figyelmeztető ‘Parental Advisory! Explicit content!’ matricát is éppen Prince-nek “köszönhetjük”. Történt ugyanis, hogy mikor Al Gore szenátor (később alelnök) felesége, az aktivista Tipper Gore szenátor azon kapta 11 éves lányát, hogy a ‘Darling Nikki’-t hallgatta, a dal maszturbálásról szóló szövegétől úgy elfehéredett, hogy külön szervezetet hozott létre az ilyen és ehhez hasonló dalok betiltása érdekében. Persze a naiv prűdség (vagy képmutatás) valahol éppen az ellenkezőjét érte végül el: a címke rengeteg előadónak sikké vált, kötelező eleme lett egy jó rap lemeznek és máig egyet jelent azzal, hogy a termék valami olyan bűnös élvezetet rejt magában, amit mindenképpen meg akarunk ismerni.
A nyár folyamán megjelent Sade bemutatkozó korongja, a ‘Diamond Life’, élén egy olyan slágerrel, mint a ‘Smooth Operator’. A Sade Adu nigériai énekesnő által vezetett zenekar egészen új szín volt a popzenei palettán. A bársonyos énekhang és visszafogott muzsikájuk tökéletes aláfestője egy fülledt bárjelenetnek, ahol a zongorista próbálja elkapni a gyanúsan egyedül koktélozó kiszemelt hölgy tekintetét.
Persze, a keményebb zenék hívei sem szomorkodhattak, az év második felében új lemezzel jelentkezett az Iron Maiden (Powerslave), rajta a ‘2 Minutes To Midnight’-tal, a Metallica pedig elkezdte kialakítani védjegyévé vált hangzását a ‘Ride the Lightning’-on. A ‘For Whom the Bell Tolls’, a ‘Fade to Black’ és a ‘Creeping Death’ igazi klasszikusokká váltak és bár ennek a felállásnak a főműveként a következő albumot, a ‘Master of Puppets’-ot szokás emlegetni, sok rajongó kedvence máig inkább a “kék” lemez. A nemrég Budapestre is visszatért The Cult augusztusban adta ki bemutatkozó albumát (Dreamtime). Négy év kellett még, hogy utóbbi két zenekar története összefonódjon egy turnén és a Metallica a Cult hangzására hivatkozva jusson el Bob Rock producerig és a mainstream világsikerig.
Bár 1984 még nem tőlük volt hangos, a Depeche Mode tovább bontogatta szárnyait, és bár az év közepén kiadott negyedik albumukról (Some Great Reward) ritkábban kerülnek dalok a koncertműsorukba, ma már a Synth Pop és úgy általában a nyolcvanas évek egyik legfontosabb produkciójaként gondolunk rájuk. A csapat hangzása a következő lemezzel és annak sötétebb, indusztriális hangzásával teljesedett ki.
Míg Bono bundesliga frizurával üvöltötte a ‘Pride’ szövegét (U2 – The Unforgettable Fire), David Bowie pedig kiadta tizenhatodik nagylemezét (Tonight) és a Bronski Beat a ‘Smalltown Boy’ című dalával, valamint ‘The Age of Consent’ című debütáló albumával a londoni melegklubok hangjává vált, addig Európa hozzánk közelebb eső részén hasított a ‘Big in Japan’ és a ‘Forever Young’ az Alphaville-től.
A korszak egyik legújabb üdvöskéje, – a rövidesen igazi ikonná váló – Madonna második albumának munkálataihoz maga mellé vette a Chic gitárosát, Nile Rodgerst, hogy olyan slágerek szülessenek, mint a címadó ‘Like a Virgin’, vagy a lemezt indító ‘Material Girl’ és így végérvényesen beírhassa nevét a poptörténelembe. A ‘Gentlemen Prefer Blondes’ klipjében Marilyn Monroe-ként látható énekesnő a következő évtized egyik legfontosabb előadójává vált, aki folyamatosan képes volt meglepni rajongóit és felrázni vagy éppen megbotránkoztatni a világot.
A kanadai Bryan Adams egyik legjobb albumát adta ki ’84 novemberében. A karcos hangú gitáros-énekes ’Reckless’ című negyedik lemeze eltörölhetetlen rock himnuszokat adott nekünk (‘Run to You’, ‘Summer of ’69’, ‘Heaven’ vagy a Tina Turner duett ‘It’s Only Love’). Adams máig aktív, a zenélés mellett már fotósként is elismert (a Rammstein 2022-es ‘Zeit’ albumának borítójához ő fotózta a német metálzenekart).
És amikor már azt hinnénk, vége az évnek és a fentieknél nagyobb sikert úgysem érhet el senki, akkor jött a WHAM! A ‘Make it Big’ egy napon jelent meg a ‘Reckless’-szel, rajta olyan dalok, mint a ‘Wake Me Up Before You Go-Go’, az ‘Everything She Wants’, a ’Freedom’, valamint a ‘Careless Whisper’ korai verziójával. A húszas éveik elején járó duó az év utolsó pillanataiban igázták le a világ rádióállomásait. Főleg, miután a nagylemez megjelenésétől számítva kevesebb mint egy hónapon belül megjelentették kislemezként karácsonyi slágerüket is. A ‘Last Christmas’ ugyan “csak” második helyig jutott akkoriban egy másik ’84-es ünnepi dal, a Live Aid kollektíva által előadott ‘Do They Know It’s Christmas?’ mögött (mellett?), George Michael így sem panaszkodhatott, hiszen mindkét dalban énekelt. A WHAM! rövid történetét bemutató kiváló, zenéjükhöz és fiatalkorukhoz passzolóan gyorstempóval hasító dokumentumfilm tavaly jelent meg a Netflix-en és nemcsak a duóról, de az egész, a cikkben tárgyalt korszakról remek képet mutat.
1984 tehát színes év volt a zenében, hatása a mai napig tettem érhető. A nyolcvanas évek képi- és zenei világa régóta inspiráció filmekhez, sorozatokhoz, újabb és újabb együttesek nyúlnak vissza hozzá. Ezek a dalok, lemezek velünk élnek ma is, mégha a korszak legendás előadói közül sokan nincsenek is már köztünk, vagy jó ideje nem alkottak igazán maradandót.
Szöveg: Jacsó Miklós
