Április 30-án, a Budapest Parkban ünnepli alakulásának 30. évfordulóját az Alvin és a mókusok. A jubileumi koncert a zenekar és a közönség számára egyaránt kivételes eseménynek ígérkezik, hiszen korábbi tagok is felbukkannak majd, és számos más meglepetés is várható az este folyamán. A születésnap és a koncert apropóján beszélgettünk az énekes-gitáros Alvinnal, polgári nevén Pásztor Istvánnal, olyan témákról, mint a zenekar indulása, a függetlenség előnyei és hátrányai, illetve hogy milyen jövő áll egy magyar punk rock zenekar előtt három évtized után.
Mire asszociálsz, ha azt mondom: 1993?
Az évszámról kamaszkorom legszebb szakasza jut eszembe. Gondtalanság, fesztiválokra járkálás, kannásborozás, ez a „szarunk a világra” – időszak. Volt annak idején egy baráti társaságunk, amiből kinőtt az egyébként full hobbinak indult Antigané zenekar, ami aztán nagyon rövid idő után el is fáradt. Úgy gondoltam, érdemes lenne a használható tagokkal együtt továbblépni, ebben a felállásban csináltuk meg aztán az Alvint, innen indult a történt. A punk már a nyolcvanas években elkapott, imádtam az olyan magyar underground bandákat, mint a Kretens meg a Neurotic, Pajor Tamás szövegeit a mai napig nagyon szeretem. Tehát volt egyfelől ez a vonal, amihez a kilencvenes évek elején bejött a kaliforniai punk stílus, amit szintén nagyon megszerettünk, olyan zenekarok, mint a Bad Religion vagy a NOFX, és ezeknek a stílusjegyeit próbáltuk Magyarországon is elhozni az embereknek az Alvinnal. Nem túlzás, hogy ennek a vonalnak mi voltunk itthon az úttörői.
Elhangzott az Antigané zenekarnév. Ez a zenekar korábbi neve volt, vagy egy elődzenekar?
Az Antiganénak nem voltam alapító tagja, csak belecsöppentem másodgitárosként. Odacsapódtam ehhez a baráti társasághoz, akiknek már volt ez a zenekaruk, ahol azért történtek furcsa dolgok. Elmentem például az első próbára, megbeszéltük, hogy melyik dalt fogjuk játszani, elkezdtük, és mindenki teljesen, homlokegyenest mást játszott, én meg néztem, hogy mi lehet a gond. Meg olyasmit, hogy például hangolás, soha nem csináltak. Nem vagyok benne biztos, hogy azért, mert nem tudták, hogy kell, vagy azért, mert nem érdekelte őket. Ez igazából, ahogy mondtam, egy baráti társaság volt, akik eldöntötték, hogy csinálnak egy zenekart. És ugye senki nem zenélt eredetileg, egy kalapból húzták ki, hogy melyikük milyen hangszeren fog játszani. Hozzá kell tenni, én sem voltam egy gitárvirtuóz, de legalább a hangolásról volt fogalmam, innentől kezdve én lettem a félszemű a vakok közt.
Szerintem, ha manapság valaki meghallja azt, hogy Alvin és a mókusok, tízből kilenc embernek a zenekar jut eszébe, és nem a kilencvenes évek elején vetített rajzfilm. Hogy választottátok ezt a nevet?
Ahogy összeálltunk, hogy csinálunk egy új zenekart, nagyon hirtelen, pár napra vagy hétre rá jött is egy fellépési lehetőség, és ott ültünk a szobában, és hogy mi legyen a név. Nem volt ez egy megfontolt döntés, mert nem terveztünk akkoriban hosszabb távra. Abszolút örömzenélés ment: összejártunk, és mellette hetente mondjuk kétszer zenéltünk, de semmilyen távlati tervünk nem volt. Úgy gondoltuk, hogy na, majd erre az egy alkalomra kitalálunk valamit, és pont ment ez a rajzfilmsorozat a tévében, a basszusgitárosunk meg mondta, hogy legyen ez. Hát legyen, le van szarva! Aztán így maradtunk harminc évig. Pont Halász Ferivel, a Depresszió énekesével beszélgettünk a múltkor erről, hogy mennyire katasztrofális a neve mindkettőnk zenekarának, meg hogy mennyire irigyeljük az olyan zenekarokat, mint a Supernem meg a Tankcsapda, akik ilyen frappáns, tökös neveket találtak maguknak. Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy igazából nem a név a lényeg, hanem a tartalom mögötte, bár annak azért örültem, amikor a rajzfilmsorozat eltűnt a süllyesztőben.
Melyik volt az első saját dal, amit fel tudsz idézni?
Már az első próbára vittem témákat, talán a Kurva élet volt az első, az volt az egyik alapkő.
Milyen egy ilyen régi dalotokat meghallgatni mai füllel?
Ez rendszeresen előkerül, mivel sokszor csinálunk tematikus bulikat, ahol az adott lemezt annak 10-20 éves évfordulóján újra eljátsszuk. Ráadásul most készül az Alvin 30, ami egy tripla válogatásalbum lesz, mindegyik lemezen 11, tehát összesen 33 dallal. Amikor erre válogattam az anyagot, szintén előjött a kérdés, hogy mi kerüljön rá, és itt elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy mai fejjel, negyven pluszosan nekem az adott témában mennyire releváns, amikről a dalokban éneklek. Egy ilyen anyagra csak olyan dolgokat szeretnék rátenni, amiknek a mondanivalóját mai fejjel, adott esetben akár 30 év után is teljes mellszélességgel fel tudom vállalni, annak ellenére, hogy ennyi idő alatt azért fordult már a világ párszor, teljesen más időket élünk, mint akkoriban. Az viszont szerintem mindenképpen az egyik érdemünk, hogy az akkori dalaink nagy része ma is abszolút aktuális. Pont ilyen az említett Kurva élet is, ami szerintem a mai napig megállja a helyét. Ilyen szempontból sajnos nem sokat változott a világ.
Mikor éreztétek először, hogy ebből valami komolyabb dolog lehet?
Igazából az első lemez után. A Jézusnak volt-e szakálla? 1995-ben jelent meg, és ugyan voltak demófelvételeink, akkoriban jobbára garázsbandaként működtünk. A nagyon korai korszakban különösebben emlékezetes momentumok nem voltak, a dobosunk szobájában próbáltunk mindig, de ezek inkább ilyen klubszerű összejövetelek voltak, tehát nemcsak mi voltunk ott a próbán, hanem barátok, barátnők, ismerősök, és így tovább. Ilyen házibuli jellegű események voltak ezek, ettünk-ittunk, zenéltünk, jól éreztük magunkat. Amikor megjelent a lemez, onnantól kezdve éreztük azt, hogy valami beindult.
Otthon laktam még a szüleimmel, és a megjelenés után pár nappal jött egy levél, nyilván, mivel internet még nem volt, rendesen papírra írva, borítékban, olyan címzéssel, hogy „az Alvin és a mókusok részére”, amiben azt írták, hogy milyen tök jó a lemez. Amikor elolvastam életem első rajongói levelét, nem is akartam elhinni, meg voltam győződve arról, hogy biztosan valamelyik haverom szivat. Ki is mentem a lépcsőházba szétnézni, ki dobhatta be, később meg is kérdeztem pár ismerősömet, akikről feltételeztem, hogy kaphatók ilyesmire. Másnap jött, mit tudom én, öt ilyen levél. Mondtam, hogy ez talán annyira már nem lehet véletlen. Utána meg még több, és azon kaptam magamat, hogy nagyon rövid idő alatt gyakorlatilag több száz levelet kaptam. Ráadásul nem az volt, hogy leültem a gép elé, és gyorsan legépeltem a választ, hanem rendesen le kellett ülni, elővenni a levélpapírt, és megírni a válaszlevelet, boríték, satöbbi, aztán irány a posta. Ezek a levelek mai napig megvannak, kivétel nélkül, egy rohadt nagy ládában őrzöm őket, jó emlékeket idéz, ha erre az időszakra gondolok.
Azt a lemezt az akkoriban induló LMS Records adta ki, jól emlékszem?
Igen, ez a Vida Ferinek (Vida Ferenc, a Lord egykori, 2017-ben elhunyt basszusgitárosa – a szerk.) volt a szombathelyi székhelyű kiadója, és azt kell tudni, hogy ez volt az a kiadó itthon, ami úgymond magába szippantotta akkoriban a hazai rockszínteret. Náluk adta ki a lemezét a Prosectura, az Auróra, az Üveges Csirkeszemek, a német Wizo, meg olyan zenekarok, mint a Strong Deformity, vagy az Ektomorf. Mi is odakerültünk hozzájuk, és ez adott egy komoly kezdőlökést.
Hogy vezetett ez el odáig, hogy pár év után saját kiadót csináltatok?
Amikor indultunk, megfogadtam, hogy csak akkor fogom ezt csinálni, ha azt csinálhatom, amit én szeretnék, szerelemből, a saját szabad akaratom mentén. Mert nem szeretném, ha mit tudom én, idejönne egy producer, vagy bárki a kiadótól, és mondjuk azt mondaná, hogy változtatni kell a zenén, a szövegeken, vagy bármin. Ezt így halál komolyan gondoltam, és innen egyenes út vezetett odáig, hogy megcsináltam a saját kiadónkat, pontosan ilyen indokok alapján, hogy a tartalomnak senki más ne szabjon korlátokat. Emellett volt egy olyan célom, hogy segítsem az akkori feltörekvő zenekarokat, hogy elindítsam őket ezen a pályán, és a magyar punk rock minél jobban elterjedjen az országban, mint egy sejtburjánzás. Ez jól is működött egy ideig, csak aztán, miután a fizikai formátumok vásárlása visszaesett, lett egy óriási űr ebben az egész kiadós dologban, és utána már elhalt az a vonal, hogy más produkciókkal is foglalkozzak, mert nem maradt erre kapacitásom és energiám. Nyilván amiben tudok, természetesen most is segítek nagyon sok zenekarnak, de kiadóként már csak a saját dolgainkkal foglalkozunk.
Manapság sok formátum a reneszánszát éli, egyre több kiadvány jön ki limitált példányszámú vinyl kiadásban és hasonlók, de volt pár év, amikor tényleg szinte nullára csökkent az eladás. Hogyan tudtátok túlélni ezt az időszakot?
Ez egy borzasztó nagy törés volt szerintem minden kiadónál, minden zenekarnál. Mi annak idején viszonylag keveset koncerteztünk, konkrétan volt olyan év, amikor ilyen tíz-tizenhat fellépésünk volt. Mert én például sokkal fontosabbnak éreztem az alkotást, hogy kiadjam magamból a gondolataimat, és ez így tök jól működött akkor, teljesen ki is elégítette az igényeimet, ráadásul a lemezek is jól fogytak. Aztán, miután végignéztük, ahogy megjelenik a Napster, megjelennek ezek a letöltési meg torrentfelületek, és a végén ez az egész korábban ismert zeneipar gyakorlatilag összeomlott, teljesen át is kellett szervezni a produkció egész működését, erősítenünk kellett a koncertezés részén. Most már úgy veszem észre, hogy a digitális eladás – tehát a Youtube, a Spotify, a Deezer, és hasonló online platformok – most már kezd mederbe terelődni, egy teljesen jól működő gépezetté vált ez, de előtte tényleg keletkezett egy olyan űr, ami miatt nagyobb fókusz került a koncertezésre. Most ez is megvan, meg az is megvan.
Mi a legjobb és legrosszabb része annak, hogy az ember teljesen a maga ura tud lenni egy produkcióként?
Az összes negatív dologért, az összes kvázi rossz döntésért te vállalod a felelősséget. Teljesen mindegy, hogy mi történik, és lehet, hogy nem is a te hibád, mert épp mondjuk az egyik roaddal van valami gond – bár szerencsére nálunk ilyen sincs, mert nagyon-nagyon jó a stábunk – de ha valahol valamilyen negatívum éri a zenekart, az leginkább rajtam csapódik le. Viszont ez igaz összes pozitívumra is. Én felvállaltam, hogy mondjuk úgy, egyszemélyes pajzsa legyek ennek az egész dolognak, ennek minden jó és rossz hatásával együtt. Ennek szerintem egy ilyen típusú projektnél így kell működnie.
Mik azok a dolgok, amikre a legjobb visszaemlékezni az elmúlt harminc évből?
Nyilván voltak hullámvölgyek néha, de maga az egész zenekar exponenciálisan fejlődött a harminc év alatt. Ennek ékes bizonyítéka a mostani 30 éves jubileum a Budapest Parkban, ami önálló szervezésben a legnagyobb nézőszámú koncert lesz, amit valaha csináltunk. Innentől kezdve szerintem ez egy megkérdőjelezhetetlen dolog, hiszen nem az történt, hogy a zenekar az indulás után elérte pár év alatt a csúcsot, és utána visszaesett. Nyilván ezt a koncertet is egy lépcsőnek tekintjük, és korántsem gondoljuk azt, hogy itt lesz a vége ennek az egésznek. Voltak nagyon-nagyon szép állomások, felejthetetlen élmények. Rengeteg országban játszottunk, egy színpadon állhattunk rengeteg gyerekkori kedvencünkkel a Green Daytől kezdve a Bad Religionig. Nagyon sok olyan helyre eljutottunk, amiről álmodni sem mertünk volna. Londonban teltházat csináltunk, New Yorkban is szép létszámú közönség előtt játszottunk, amikor ott jártunk. Torontótól Sepsiszentgyörgyig bárhova megyünk, ordítják a szövegeinket, és úgy gondolom, ez olyasmi, amire minden zenész vagy művész büszke lehet. Talán ez a legtöbb, amit elérhetünk. Elemeire lehetne szedni az elmúlt három évtizedet, mert annyi élmény volt, főleg jó, meg persze néha rossz is, de alapjában véve ez az elmúlt harminc év a zenekarral egy csodálatos időszak volt.
Ahogy mondtad, nyilván itt nem áll meg a történet, meg egyébként sem tűnik úgy, hogy veszítenétek a lendületből, ugyanakkor néhány dolgot biztosan másképp láttok, mint tizenévesen. Mi az, ami témát szolgáltat, vagy ha a punk közhelyet idézzük, ami ellen még 40 felett is lehet lázadni?
Aki azt mondja, hogy 47 évesen ugyanazt látja a világból, mint 17 évesen, az szerintem nem mond igazat. Rengeteg dolog történik, rengeteg minden változik, és rengeteg tapasztalatot szerez ennyi idő alatt az ember, de lázadni mindig van miért, mert sajnos szarság mindig van a világban – mindig volt és mindig is lesz. És igazából az egész Alvin és a mókusok azért is van, hogy az általunk igazságtalannak gondolt dolgokra csapást mérjünk. Hogy kimondjuk azokat a dolgokat, amiket más esetleg nem mer, és ne ijedjünk meg attól, ha adott esetben konfrontálódni kell. Igazából ez az egyik erős pontja az egész zenekarnak. Ami talán a legnagyobb változás, hogy kölyökként egyértelműbb volt, hogy mik a jó és a rossz dolgok, és nyilván harminc év után ez azért már kicsit kezd összemosódni. Tehát nem az az egyértelmű helyzet van, hogy vannak a felkelők és a sötét oldal, a birodalmiak, hogy egy Star Wars-hasonlatot mondjak. Tettek vannak és következmények. És ez bonyolultabbá teszi ezt az egészet.
De dalszerzőként meg gyakran új lehetőségeket ad a gondolkodásbeli változás, mert ugye nyilván az, ahogy árnyaltabban látsz bizonyos dolgokat, az hatással van a zenére és a szövegekre is.
Igen, és hála Istennek, a zenekart követők, a barátaink velünk nőnek fel. Nyilván mindig ránk talál egy fiatalabb generáció is, akár idősebbek is becsatlakoznak, tehát folyamatosan frissül és szélesedik a bázis, ugyanakkor van egy réteg, akik velünk nőttek fel, és pontosan azért is tartják hitelesnek a mai napig a zenekart, mert ugyanennyi évesen ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, mint mi. Ők nem feltétlenül a 17 éves fejjel íródott számokkal fognak csak azonosulni, hanem úgy gondolják, hogy például az új daloknak is van létjogosultsága. Szerintem ettől lesz élő és igazi mindaz, amit csinálunk.
Mit látsz most, mit tartogat a jövő a zenekar számára a harmincadik születésnap után?
Annak idején célul tűztem ki magamnak, hogy addig fogom csinálni, amíg fejlődni tudunk. Ezért a mai napig mindent megteszek, és vannak a terveim a következő évek kapcsán is, amelyeknél prioritás, hogy fejlődjünk mind az élő produkciót illetően, mind zeneileg, dalszerzés szempontjából. Úgy gondolom, hogy egy 30 éves zenekarnak a saját korához méltón kell viselkedni. Hogy ne érjük be egy huszadrangú dal megírásával, hanem törekedjünk arra, hogy ennyi idő után is legyenek újdonságok, hogy ne önmagunkat ismételjük, hogy releváns dalok és lemezek szülessenek, és hogy hozzánk méltó koncerteket adjunk a megfelelő helyeken és színpadokon. Vagy kevésbé udvariasan, hogy ne szarjunk szájba saját magunkat.
Mit érdemes tudnia a jubileumi koncertről annak, aki most, az utolsó pillanatban kapna észbe?
Természetesen lesznek vendégeink, közülük kiemelném talán Csoma Vikit, aki nagyon sokáig oszlopos tagja volt a zenekarnak, és nagyon sokan várják, hogy újra színpadra álljon velünk. Lesz egy komplett fúvósszekció, zongorista, különleges látványelemek, és hát ne felejtsük el, hogy harminc dalt fogunk eljátszani a két és fél órás koncert alatt, köztük olyanokat is, amiket még sosem játszottunk. Igazából ezért nem lesz előzenekar sem; este fél 8-kor kezdünk is, szóval nem túlzás, hogy ez tényleg egy exkluzív, nem megszokott koncert lesz tőlünk.
További információk az Alvintickets.com-on és a Budapest Park weboldalán!
Az interjú az Alrite hangfelismerő mesterséges intelligencia segítségével készült.
